• Kultúra

Világsztár az I. Budapesti Gitárfesztiválon

Costas Cotsiolis napjaink egyik legnagyobb hatású gitárművésze. Görögországtól Amerikáig több helyen tanít, egy nagy nemzetközi gitárfesztivált is alapított. Budapesten a Leo Brouwer tiszteletére rendezett gitárfesztivál vendégeként járt, amelyről korábban itt írtunk. A Faktornak nemcsak zenei karrierjéről, hanem arról is beszélt, amit utazásai során a világban tapasztal.

Costas Cotsiolis

Costas Cotsiolis

Önt a világ egyik legnagyobb gitárművészének tartják, és már több nemzedék tanult Öntől. Arról viszont kevesebb szó esik, hogy Ön hogyan kezdett gitározni? Nem magától értetődő döntés, hogy valaki a klasszikus gitárt válassza.

Nagyon prózai oka volt, méghozzá az, hogy a gitár egy olcsó hangszer, a családomnak pedig nem volt pénze. (nevet). Azért kerültem konzervatóriumba, mert nagyon szépen énekeltem. Megállapították, hogy ez a fiú szereti a zenét, de a hangszerválasztásnál fontos volt, hogy a szüleim nem engedhettek volna meg maguknak, például, egy zongorát. Végül a konzervatórium adott nekem egy gitárt, és tandíjat sem kellett fizetnem, mert nagyon ígéretes, jó tanuló voltam. Innen indult minden.

Volt a klasszikus gitárnak akkoriban hagyománya Görögországban?

Azt kell mondanom, hogy nem volt igazán komoly ez a hagyomány akkoriban. De ebben az időben, a 60-as, 70-es években sokan a popzene, a Beatles, a Rolling Stones miatt kezdtek el gitározni, mert imádták ezt a fajta zenét. A klasszikus zenei tanulmányok során kötelező klasszikus gitárt tanulni. Azután mindenki maga döntheti el, hogy, jelképesen, átkel-e a folyó túlsó partjára, vagy marad ezen az oldalon. Általában az, akit tehetségesnek találnak, és nagy sikerei vannak tanulóként a konzervatóriumban, az marad klasszikus gitáros. Velem is ez történt.

Sosem bizonytalanodott el, nem vonzotta a popzene?

Az életben az ember legtöbbször azt szereti jobban, amit jobban tud csinálni. (nevet) Én mindig nagyon hálás voltam, hogy ekkora sikereket értem el klasszikus gitárosként, ezért meg is maradtam annál. Boldoggá tett, hogy jó voltam benne és sikeres.

Fontos Önnek, hogy a tudását át is adja. Milyen tanárnak tartja magát, milyen módszerekkel dolgozik?

Abban hiszek, amiben mindig is hittem: a siker, akármilyen szakmáról is legyen szó, mindig a személyiségéből adódik. A diákjaimnak is abban próbálok segíteni, hogy jobb emberek legyenek. A tudás nagyon fontos, de ahhoz, hogy jó emberek legyünk, még annál is fontosabb, hogy hogyan éljük az életünket. Ez Szókratész gondolata, nem az enyém. Először is, az embernek el kell fogadnia az életet olyannak, amilyen. El kell fogadnunk a szabályokat ahhoz, hogy ezeknek megfelelően tudjunk élni a társadalomban. Csak így lehet valaki sikeres a szakmájában.

Annál, hogy valaki jó ember legyen és helyesen élje az életét, nincs is nehezebb feladat.

A személyiség, a karakter kialakítása a legnehezebb. A technika, az ujjak mozgása vagy a zenei ismeretek a gyakorlati oldalt jelentik, és szerintem ezeket a legegyszerűbb megtanulni. De egy tehetséges embernek, ha valódi művészi nagyságra vágyik, nagyszerű embernek is kell lennie. A személyiségéből fakadóan kell felismernie, mi a zene, illetve mi a zene szerepe és fontossága az életben. Ezt nem is olyan nehéz elérni a fiataloknál, mert ők nagyon figyelik a tanáraikat, és nem csak a gyakorlati dolgokat lesik el tőlük. Azt is figyelik, hogy egy tanár hogyan él, miben hisz, milyen elveket követ. Természetesen a tanulókra ez nagy hatással van, és ők maguk is hasonlóan kezdenek el gondolkodni.

Ez a tanár részéről óriási felelősséget jelent.

Igen, természetesen! De napjainkban a felelősség szerintem a legfontosabb kulcsszó. Mindig azt szoktam mondani, hogy két fontos kifejezésünk van az életben: az egyik a „Mit akarok?”, a másik pedig a „Mire vagyok képes?” Az a cél, hogy ez a kettő azonos legyen. Ezt pedig csak kellő felelősségérzettel lehet elérni. Ha van bennünk elég felelősség, máris közelebb jutunk a kívánt minőséghez, és ahhoz, hogy vágyaink és képességeink azonos szinten legyenek. Ha sokkal többre vágyunk, mint amire képesek vagyunk, akkor meg kell fizetnünk ennek az árát. Ha pedig sokkal többre vagyunk hivatottak, mint amit el akarunk érni, az depresszióssá tesz.

Ön személy szerint mit tanult a tanáraitól?

Számomra ez éppen a tanulmányaim egyik leggyengébb pontja. Az én tanárom egy nagyon idős ember volt. Megszerettette ugyan velem a gitározást és a zenét, de nem tanított az életre. Szerencsére az életre nevelés, optimális esetben, a családban megtörténik. Ebből a szempontból szerencsém volt, mert ott volt nekem édesapám, aki nagyon intelligens ember volt – újságíró –, és ő megtanított arra, hogyan éljek, miben higgyek. Ez aztán, a tehetségemmel párosítva, meghozta az eredményt.

Említette a személyiség fontosságát. A saját karakterét hogyan írná le?

Olyasvalakinek érzem magam, aki pontosan tisztában van azzal, amit csinál. Ezáltal teljes embernek érzem önmagam, a kezemben tartom az életemet. Természetesen ez azt is jelenti, hogy én meg akarok valósítani mindent, amire képes vagyok. Higgyenek nekem, bizonyos értelemben az élet roppant egyszerű. Nem kell sok dolog a boldogsághoz.

Ön szerint mik volnának ezek?

Először is, ahogy már mondtam, szerintem felelősség nélkül nem létezik boldogság. Én a mai napig mindennap tanulok, és nem feltétlenül zenét: az életet tanulom. Soha nem nézek híreket a TV-ben. Mindig az újságokból tájékozódom. Társadalomtudományi témájú könyveket, nemzetközi kapcsolatokról szóló tanulmányokat olvasok. Gazdaságtant is tanultam annak idején, nem csak zenét. Próbálok rájönni, mi lehet az emberiség lehetséges jövője, és arra törekszem, hogy ezekben a fontos kérdésekben mindig naprakész legyek.

Rengeteget utazik a munkája során. Az utazásaiból is von le következtetéseket ezekkel a fontos kérdésekkel kapcsolatban?

Véleményem szerint a globalizáció, illetve annak békés formája, nagyon hasznos az emberek számára. Segítségével észrevehetjük, hogy nemcsak boldogság létezik a világban, hanem olyan embereket is látunk, akiknek szó szerint semmijük sincs. De azt gondolom, a felelősség kérdését itt sem lehet elhárítani. Van, aki felelős azért, hogy kilátástalan helyzetbe került. Az állatok világában vannak törvények, amelyeket minden állat ösztönösen betart. Az emberiség bizonyos értelemben kiöli a tagjaiból a hasznos ösztönöket, és nem tanítja meg őket gondolkodni. Ha pedig nem működnek sem az ösztönök, sem az ésszerű gondolkodás, az az igazi dráma. Itt lenne az ideje, hogy emberiség végre gondolkodni kezdjen. Ha ugyanis eleget gondolkodunk, rádöbbenünk mindenre, ami fontos: a felelősségünkre, a törvények és a szolidaritás fontosságára. Mindent megkaphatunk, amire szükségünk van, de ehhez gondolkodni kell.

A zenéjével is erre próbálja rávezetni az embereket? Azzal, ahogyan Ön játszik a gitáron, képes gondolkodásra ösztönözni az embereket?

Igen, szerintem az emberek nagyon vágynak az üzenetekre, de ezeket nem egyszerűen hangok vagy képek közvetítik. Sajnos rengeteg ember él felelőtlenül, nekik először közvetlenül a hétköznapi életből kell tanulniuk. Ezután találhatnak rá a zenére, a hangokra. Később talán sikerül majd megérteniük, miért jobb egy bizonyos fajta zene, könyv vagy film, mint egy másik. Abból a szempontból nagyon nehéz időket élünk, hogy most nincs igazán keletje a jó könyveknek és jó filmeknek. Az emberiség túlságosan nagyra nőtt, túl sokan vagyunk ezen a bolygón. Én persze az emberiség pártján állok, de azokat támogatom elsősorban, akik gondolkodni és érezni akarnak. Ha gondolkozunk, a többi emberhez is közelebb kerülünk, felébred bennünk a segítő szándék. De csak olyan emberen lehet segíteni, aki el is fogadja a segítséget. Ha valaki azt visszautasítja, és egyfolytában csak kér, követel, elvesz, akkor kezdődik a baj.

A koncertjein érzi, hogy befogadó-e az adott közönség?

Igen. Nem olyan művész vagyok, aki csak zenészeknek akar muzsikálni. Olyan zenét szeretnék játszani, ami az egész közönségnek szól. Ha az előadót megszeretik, amikor könnyebben befogadható zenét játszik, akkor a nehezebben értelmezhetőt is el fogják fogadni tőle. Akkor már olyan részeket is bele lehet csempészni a zenébe, amelyek talán nehezebben megragadható dolgokról szólnak.

A Budapesti Nemzetközi Gitárfesztivált a híres kubai zeneszerzőnek, Leo Brouwernek ajánlották. Ön Brouwer műveinek egyik legnagyobb ismerője. Hogyan jellemezné a zenéjét?

Leo nemcsak zenész: tanult matematikát, fizikát és csillagászatot is. Az életszemlélete igen realisztikus, de emellett sok benne a drámaiság is. Előfordulhat, hogy kombinálja például a görög zene motívumait az afrikai ritmussal. Zenéjében a civilizációk keveredését valósítja meg, pontosan ugyanazt, amire az emberiség is törekszik. Néhány héttel ezelőtt Brüsszelben jártam, pár nappal a terrortámadások előtt. Nehezen tudtam eldönteni, hogy a világ melyik részén járok: az utcán az egyik járókelő marokkói, a másik török, a harmadik görög, a negyedik német, az ötödik francia, talán a hatodik belga. Brüsszel kicsiben leképezi az egész Földünket: egy mikrobolygó. Mindenkinek megvan a maga saját hite, de fontos, hogy a világban egy közös gazdasági rendszer működjön. Ez a közös rendszer a civilizációk keveredésének alapja. Így juthatunk el oda, hogy megmaradjon mindannyiunk kultúrája, és a kulturális különbségek megőrzése ne legyen ellentétes a közös élet lehetőségével. Ezért okoz problémát a szélsőséges gondolkodás. A szélsőségesek nem a kultúránkat nem akarják elfogadni, hanem ezt a közös gazdasági rendszert, mert olyanra vágynak, amelyet ők irányíthatnak, akár vallási alapon. De gazdasági rendszer csak egy van, és azon belül keveredhetnek a különböző civilizációk, kultúrák, iskolák.

Utazási során fontosnak tartja, hogy tanuljon az adott országok kultúrájáról? Például Magyarországéról, akár zeneileg, akár más értelemben?

Magyarországról 1977 óta rengeteget tudok. Bartók Béla és Kodály Zoltán munkásságát természetesen jól ismerem. Amikor 1977-ben Magyarországon jártam, és felléptem az Esztergomi Gitárfesztiválon, forintban kaptam meg a tiszteletdíjamat. Így a pénzt itt, Magyarországon kellett elköltenem. Budapesten töltöttem három napot a barátaimmal, és első dolgom volt, hogy megvegyek mindent, ami Kocsis Zoltántól a lemezboltokban kapható volt. Vettem ezen kívül számos Bartók-kottát, de Mozart-kottákat is, mert azok itt akkoriban olcsóbbak voltak, mint Nyugaton. Kevesebb pénzért juthattam nagyon színvonalas kiadásokhoz, így sok mindent vásároltam, miközben persze figyelmesen hallgattam az itteni zenét.

Most, csaknem 40 év elteltével, milyenek voltak az újabb benyomásai?

Rengeteg minden változott, ezt bizonyára mindenki érzékeli. Itt is igaz, hogy lehetetlen az emberiség egészét azonos mércével mérni, mert mindannyian nagyon különbözőek vagyunk. El kell fogadnunk ezeket a különbségeket, és ezek alapján senkit nem lehet megfosztani az őt megillető lehetőségektől. Mindenki egyformán hasznos tagja a társadalomnak, és mindenkit önmagához kell mérni. Természetesen akkor, ha valaki az átlagnál sokkal többet dolgozik, és nagyobb sikereket is ér el, szükségszerűen többre is vágyik. De először keményen meg kell dolgoznunk mindenért. Ma már az internet korát éljük, ami óriási személyes szabadságot jelent. Mindenhez hozzáférhetünk, így személyes döntés kérdése, hogy ki mit keres az interneten: Szókratészt vagy pedofil oldalakat? A szabadság, amelyben élünk, nagyon jó és hasznos, de legalább ugyanennyire veszélyes is. Rajtunk múlik, hogy mit választunk az életben, hogy melyik partján szeretnénk állni a folyónak.

Milyen érzés volt a fesztivál nyitókoncertjén fellépni a Zeneakadémián?

A kapcsolat köztem és az itteni közönség közt különösen érzelmes, mert sokakat 40 évvel ezelőttről ismerek. Többekkel ennyi évtized után a koncert estéjén találkoztunk újra. Úgy érzem, az itteni közönség azért is szeret engem, mert láttak tizenéves fiú koromban is, én pedig viszontszeretem őket. Ezeket az óriási érzelmeket sokszor nehéz is volt kezelni. Különleges, semmilyen más koncerthez nem hasonlítható élmény volt. Fantasztikus volt felfedezni ugyanazt a közönséget 40 évvel idősebben. Ilyenkor szembesül az ember azzal, hogy mennyire gyorsan repül az idő, és milyen rövid az emberi élet. Attól pedig csak még nagyobbra nőtt a felelősségem, hogy a fiatalabb generáció képviselői azért jöttek el, mert hallották, hogy egy „nagy név” koncertezik itt, és kíváncsiak voltak.

A fesztivál háromnapos programjában mesterkurzusok és további koncert is szerepelnek.

Valóban, tartok mesterkurzusokat, meghallgatom a barátomat, a nagyszerű gitárművészt, Ricardo Gallént, illetve a zárókoncerten zenekari kísérettel játszom a Concerto de Volost. A Volos egy olyan gitárfesztivál neve is, amelyet 1977 júliusában indítottunk útjára, Görögországban. Aztán ugyanabban az évben eljöttem az Esztergomi Gitárfesztiválra játszani, és egyetlen nap leforgása alatt 27 meghívást kaptam a világ legkülönbözőbb pontjaira. Fel sem tudtam fogni, hogy egyetlen esztergomi koncert után mindenki azt akarta, hogy náluk lépjek fel. 1978-ban, amikor újra megrendeztük Görögországban a Volos Gitárfesztivált, már 100-nál is több külföldi diák jött el, ami szintén az esztergomi fellépésnek köszönhető. Számomra Esztergom a karrierem valódi kezdetét jelenti. A Concerto de Volost pedig kifejezetten nekem írta Leo Brouwer, amiért szintén Esztergomnak tartozom hálával. Már korábban is ismertem őt, 1974-ben magam is a tanítványa voltam. De aztán szem elől veszítettük egymást, és az Esztergomi Gitárfesztiválon találkoztunk újra, ahol mindketten meghívott vendégek voltunk 1979-ben. Az igazi barátságunk itt, Magyarországon kezdődött!

Top 0