• Kultúra

Túszul ejtettek a regényem figurái - beszélgetés a legjobb elsőkönyves magyar íróval

Kamaszok száguldanak egy sportkocsiban az éjszaka közepén. Már az első néhány oldal után halál és pusztítás jár a nyomukban, de ők csak hajtanak tovább – és viszik magukkal az olvasót is. Mert bármennyire kézenfekvő volna menekülni a regény kegyetlen világából, a könyvet letenni szinte lehetetlen. Ezt pedig Totth Benedek éri el olyan stílussal és dramaturgiával, amelyért most a legjobb elsőkönyvesnek járó Margó-díjat is megszavazták neki. A Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával pedig könyvéből hamarosan film is készül.

10 évig dolgozott a Holtversenyen, és ahhoz, hogy így tudja bemutatni ezt a világot, íróként Önnek is benne kellett élnie. Úgy tudom, volt, hogy szabadulni is akart belőle.

Biztos van ebben egy nagy adag önsorsrontás is. Több ötletem is volt, több történet, amiket szívesen elmeséltem volna, de valahogy mindig ennél kötöttem ki. Ez valahogy újra meg újra megtalált. Aztán egy idő után mániává vált, megszállottság lett belőle. Hiába próbáltam más irányba menni, ezt nem tudtam elengedni. Kényszerből néha muszáj volt, mert tényleg nem tudtam ebben a világban létezni napi szinten. Voltak nagyobb szünetek, de a végén muszáj volt kiírnom magamból ezt az egészet, hiszen nem tudtam se letenni, se benne lenni. Ez fura, kettős állapot volt, feszített ez az ellentmondás. Aztán sikerült egy végpontra eljutni - az ugyan még köszönőviszonyban sem volt a jelenlegi változattal, de már be volt fejezve, volt eleje, közepe, vége. 

Mi az pontosan, ami időről-időre újra megtalálta? Ez a konkrét történet, vagy az, ami mögötte van: az abszolút nihil felé hajló, kiüresedett világ? 

Igazából ez a történet tért vissza ezekkel a szereplőkkel, mindenestől. Nem volt egy tudatos elhatározás a részemről, hogy megírjam a nihilt, csak voltak ezek a figurák, és ők vittek magukkal, ők raboltak el. Túszul ejtettek. (nevet)  

Az ilyesmi nem áll tőlük messze… De a regényt már évekkel azelőtt elkezdte írni, hogy 2008-ban megtörtént volna az a kegyetlen kamaszgyilkosság Kaposváron, amelyet sokan a történet alapjának tekintenek. Időközben ért össze a két szál? 

Valahogy úgy, igen. Már előbb elkezdtem ezt a könyvet, sokféle változat volt, sokféle befejezéssel, sok irányba ment a történet. A kaposvári gyilkosság után úgy gondoltam, hogy azt valahogy bele kell írni, mert ez olyan borzalom, amiről beszélni kell. (Kaposváron 2008-ban a 17 éves Szabó Józsefet két osztálytársa, akikkel baráti viszonyban volt, brutálisan megkínozta és megölte egy derítőnél – faktor.hu) Nem tudom, hogy ez-e a megfelelő eszköz, vagy jó megoldás-e erre, hogy erről beszéljünk, de ennek a regénynek a világa nyilván könnyen összeilleszthető ezekkel a valós eseményekkel. Azért én nagyon bízom abban, hogy van a Holtversenynek ezen a referenciális olvasaton túl egy másik szintje is. Ezt a könyvet sokáig és sokan függetlenül olvasták ettől az eseménytől. Gonosz dolog az irodalom, hogy kisajátít ilyen tragédiákat, de talán arra mégis jó eszköz, hogy beszéljünk ezekről a borzalmakról. Mert ha erről nem tud szólni az irodalom, akkor nem is tudom, hogy miről kellene szólnia, hogy miről lehetne beszélni.  

Végzett kutatómunkát írás közben? 

Nem, semmit, nem. Annyit tudtam, amennyihez bárki hozzáférhet. Nem is gondoltam, hogy a konkrétumokba ennél mélyebben vagy részletesebben bele kellene menni. Nem akartam egy Truman Capote-féle Hidegvérrel 2-t írni. A szövegből is hamar kiderül, hogy nemcsak erre a bűntényre, hanem mindenféle egyébre is vannak utalások. Ez leválik a konkrét valóságról, és egy tudatfolyam-szerű történetté válik, valójában arról, hogy az elbeszélő fejében hogyan létezik az, ami őt körülveszi: hogyan szeretné, vagy hogyan tudja látni a történet bármely aspektusát. Ráadásul azért ez a narrátor nem egy megbízható fiú. Szeret vetíteni, hogy mást ne mondjak.

Azt a fajta hangot, amelyen megszólal a narrátor, hogyan sikerült megtalálnia? Hogyan tudta ilyen hitelesen megszólaltatni a kamaszok nyelvét?

Ez sem tudományos kutatás eredménye, ez nem egy szociológiai igényű munka. Bizonyos részei persze tudatosak voltak, és sok kísérletezés kellett hozzá, de nem feltétlenül ennek a korosztálynak az alapos tanulmányozásával jutottam erre az eredményre. Az jó érzés, ha ez hitelesnek tűnik. Később én is elkezdtem jobban figyelni az utca fiataljait, és néha tényleg kísérteties a hasonlóság. De magának a nyelvezetnek a kialakítása nem ebből az irányból táplálkozott elsősorban, hanem a műfordítói gyakorlatomból. Nagyon sokféle szöveget kellett fordítanom, és egy idő után, ha az embernek sokféle stílusban kell írnia vagy újraírnia dolgokat, akkor rájön, mi tetszik vagy fekszik neki jobban. Valahogy nekem ez a stílus, ez a regiszter mindig könnyebben, természetesebben jött, mint más dolgok. Ez lehetett az oka, hogy amikor a magam szájíze szerint írhattam, és nem volt olyan kötelező viszonyulási pont, mint egy eredeti mű, akkor szabadjára engedhettem magam. Lehet, hogy ijesztő, de ez lett az eredménye. (nevet)

Más, a műfordítások során megismert stílus nem hatott Önre ennyire?

Az írás 10 éves időszakának az első fele gyakorlatilag azzal telt, hogy különböző változatokat próbálgattam az épp aktuális fordítanivaló stílusában. Az első verziók nagyon erősen tükrözték például Cormac McCarthy Az út című könyvének hatását. De visszaolvasva ezek inkább paródiának tűntek. Amikor végül sikerült megtalálni ezt a hangot, utána már nem volt annyira veszélyes mások szövegeit fordítani ezzel párhuzamosan. Automatikusan működött: ha sikerült időt szánnom az írásra, bekapcsoltam ezt a lejátszót, és tudtam ebben a regiszterben dolgozni, utána pedig, amikor lekapcsoltam, át tudtam váltani egy másik szöveg fordítására. 

Említette, hogy az első kész verzió még nem volt azonos a véglegessel.

Először Morcsányi Géza olvasta a kéziratot, akkor még ő volt a Magvető igazgatója. Nem ígért semmit, de azt mondta, lát benne fantáziát, bár abban a formában még nem érezte késznek. Mondott pár nagyon jó szempontot, és felajánlotta, hogy szívesen elolvassa majd újra, ha úgy érzem, hogy kész van. Ez lett végül a sorsa, de ahhoz képest, amikor én késznek hittem, még 2 év kellett, mire tényleg az lett. Miután elfogadta a kiadó, a szerkesztővel, Krusovszky Dénessel még jó sokat dolgoztunk rajta. Illetve volt még egy szerkesztőm: Péczely Dóra, aki nagyon jó barátom, végigkísérte velem ezt a hosszú időszakot. Már nagyon korán olvasott részleteket, és mindig biztatott: külön hálás vagyok neki ezért.

El lehet ennyi év után engedni a regényt, és azt mondani, hogy készen van?

Muszáj volt. Itt visszacsatolnék a megszállottsághoz: amit a szöveggel csináltam, abba egy idő után vagy beleőrül az ember, vagy örökre elfelejti az egészet - vagy szerencséje van, és egy támogató közeg segítségével be tudja fejezni. Amikor eldőlt, hogy megjelenik a könyv, nagyon sok félelem volt bennem, de végül sikerült valahogy lezárni. Bár ez nálam valószínűleg egy soha véget nem érő folyamat lesz, mert ahányszor felnyitom, kötelességből, hogy felolvassak belőle, mindig érzem, hogy még lehetne javítani rajta. Nagyon szeretem Szilágyi István regényeit. Róla olvastam valahol, hogy felolvasások előtt a kinyomtatott példányban is szokott még csiszolgatni, javítani a szövegen. Én most már lezártnak érzem a Holtversenyt, de ha beleolvasok, néha meglepődöm, hogy mennyire dühös lehettem, amikor írtam, és próbálom megfejteni, hogy mire voltam ennyire dühös. 

Sikerül megfejteni? 

Talán nem tudtam, hogyan kell lázadni kamaszkorban. Mindig szerettem volna, de utólag úgy érzem, hogy nem sikerült kilázadnom magam. Lehet, hogy ezzel pótoltam az elmaradt lázadást. Erre jutottam. Hogy ez igaz-e, avagy sem, nem tudom, de ezzel próbálom magyarázni, ezzel próbálom menteni a dolgot (nevet). 

Ha már a mentegetőzést említi, a regény főszereplői úszók. Hangoztatta, hogy Ön azért nem sodródhatott volna kamaszkorában ezekhez a fiatalokhoz hasonlóan, mert az úszás fegyelmet adott, és remek pedagógusok dolgoztak Önökkel. A regényben éppen ellenkezőleg, ennek a közegnek az aktív közreműködésével száguldanak a tragédia felé a fiúk. Attól nem tartott, hogy az úszók közegében ez esetleg ellenérzéseket szül? 

Az én tapasztalatom és a regénybeli tapasztalat annyira elvált egy idő után, hogy ez sokáig eszembe se jutott. Amikor megjelent a könyv, megijedtem, hogy ezt félre lehet érteni, és csak akkor nyugodtam meg, amikor a barátaim, akikkel együtt úsztunk, elolvasták, és csont nélkül átment náluk: nem értették félre, nem volt vele gond. Akkor éreztem, hogy lehet ezt úgy olvasni, ahogy szántam, és nem kell feltétlenül belelátni dolgokat, amik nincsenek benne. Azért választottam az úszást témának, mert erről volt első kézből való tapasztalatom. A regényt olyan élethelyzetben írtam, amikor nem volt idő és lehetőség arra, hogy kutatásokat végezzek egy könyvhöz, ezért ez tűnt a könnyebben járható útnak. Persze ezzel a nagy nihillel én akkoriban nem találkoztam, az úszás nekem biztonságos közeget és jó társaságot adott. Fura dolog ez. Valahogy így működhet az irodalom: úgy formálódik át a tapasztalat, úgy válik el az írás a valóságtól, hogy a végeredmény kiszámíthatatlan. Még én sem tudtam előre, mi lesz ebből.

Hogyan viseli az óriási érdeklődést, ami a könyvvel együtt Önt is körülveszi?

Én sosem szerettem szerepelni, okosakat mondani, vagy egyáltalán próbálkozni ezzel. Arányait tekintve tizensok évig voltam főállású műfordító, és két interjúm illetve talán két könyvbemutatóm volt ezalatt. Az arányok most teljesen felborultak. A műfordítás igazi "háttérmunka", pedig sok szempontból keményebb lefordítani, mint megírni egy könyvet. Szomorú, de a műfordítokat, eltekintve néhány ritka kivételtől, sehol sem "jegyzik". Nagyon örülök, hogy a könyv kapcsán új ismeretségek születnek, mert a regény megjelenése óta sok, számomra nagyon fontos íróval ismerkedhettem meg. Idáig még egyik példaképem sem okozott csalódást.

Éppen egy éve jelent meg a regény, most pedig a legjobb elsőkönyvesnek járó Margó-díjat vehette át érte.

Nagyon örülök, hogy a Holtverseny kapta a díjat, de tisztában vagyok vele, hogy ugyanannyi vér és veríték tapad a többi elsőkönyvhöz is. Azt tervezem, hogy elolvasom az összes nevezett könyvet, amit eddig még nem sikerült, mert nagyon kíváncsi vagyok rájuk. A két másik "döntős" könyvet - Babiczky Tibortól a Magas tengert és Mán-Várhegyi Rékától a Boldogtalanság az Auróra-telepent - is elhoztam magammal. Ha már ennyire a figyelem középpontjába került a regényem, megpróbálom ezt arra is használni, hogy a többieket is népszerűsítsem. Nagyon jó fiatal prózaírók vannak, és megtisztelő a díj, de kicsit zavarban is vagyok emiatt.

A Margó-díj mellé mentorálás is jár, sőt, próbafordítást is készítenek a Holtversenyből. A műfordító énjének ez érdekes helyzet lehet.

Péterfy Gergely lesz a mentorom, aminek nagyon örülök. Ez nagyon jó lehetőség, hogy tanuljak tőle. Emellett valószínűleg angolra fognak lefordítani egy részletet a regényből. Nagyon tisztelem a műfordítókat, ez egy nagyon kemény szakma. Biztosan érdekes lesz majd angolul olvasni a szöveget. Pár napja volt egy érdekes élményem egy pozsonyi felolvasáson, ahol elhangzott egy részlet a könyvből. Nagyon különös élmény volt, mert szlovákul egy szót sem értek. Figyeltem, hogy mikor nevet a közönség, az alapján próbáltam belőni, hol járunk. Aztán lehet, hogy tök máshol nevettek. A végén azt mondta a fordító, hogy nagyon megdolgoztatja a szöveg. Szorítok neki, hogy jól sikerüljön, de az eredményét nem fogom tudni ellenőrizni. Szlovákul még csak köszönni tudok. (nevet)

A Holtversenyt most filmes nyelvre is próbálják lefordítani.

Igen, a Filmalap támogatja ezt a projektet, és nagyon lelkesek. Ez egy komoly feladat, szép kihívás. Van még időnk rá, majd meglátjuk, hogy alakul, de mindenki nagyon bizakodó. Magam is.

Ezek szerint van alkalom újra javítani, változtatni a történeten.

Muszáj is. Ez így regényként talán működik, de a forgatókönyv sokkal szigorúbb ügy. Nem véletlenül vannak komoly formai és strukturális szabályok, elvárások. Talán meg kell szelídíteni kicsit az eredetit, úgy, hogy közben nem heréli ki az ember. Ezzel sokszor küzdünk. Néha jól megy, néha kicsit döcögős, de az biztos, hogy ezt egy az egyben nem lehet átültetni filmre. Én próbálom nem megakasztani az adaptációt azzal, hogy nagyon kössem az ebet a karóhoz, és foggal-körömmel ragaszkodjak valamihez. Néha nehéz elengedni dolgokat, de könnyebben megy, ha olyan érvek merülnek fel, amiket el tudok fogadni. Ez azért fura, mert ez inkább egy tudatfolyam-regény, amiben sok a szándékos vagy öntudatlan ferdítés. Ilyen hazugság belefér egy elbeszélő részéről, aki megbízhatatlan, de a filmen nem lehet megúszni ezeket a dolgokat. Filmen nehezebb hazudni.

Újabb tervek körvonalazódnak közben?

A Visegrádi Alaptól 3 hónapos írói ösztöndíjat kaptam. Nagyon örülök a lehetőségnek, hogy nyugodt körülmények között foglalkozhatok a következő tervemmel. Ez minden író álma. Megpróbáltam lezárni mindenféle függőben lévő dolgot, mielőtt kimegyek. Még nem tudtam, mit fogok írni pontosan, mert több ötlet is volt a fejemben, de nagyon jó volt az első 2 hét arra, hogy letisztuljon minden, és sikerült eldöntenem, hogy mivel fogok próbálkozni. Az majd kiderül, sikerrel-e vagy sem, de elindultam valamerre. Ezért nagyon jó ez a pozsonyi ösztöndíj: lehet fókuszálni és koncentráltan dolgozni.

Most nincs Önön nyomás, hogy lesz-e, és ha igen, mikor, legjobb második könyves? 

Fura ellentmondás van abban, ahogy ezt megélem. Egyrészt a könyv sikere tényleg egy csoda. Sokszor nem is értem, hogy történhetett ez meg. Sok mindent lehet erről a könyvről mondani, de kifejezetten a közönség ízlésének alámenő, megfelelni akaró szövegnek biztosan nem lehet nevezni. Ezért nap mint nap újra meglep vagy megdöbbent, hogy ennyien olvasták, olvassák. Nagyon jó érzés, hogy megtalálta a közönségét. Persze van ennek ijesztő része is. Kíváncsi leszek, sikerül-e úgy nekiállni egy könyvnek legközelebb, hogy ezt el tudom felejteni. Mert szerintem csak úgy érdemes írni, hogy az ember nem az olvasói fejével gondolkodik, hanem szabadon, és tényleg csak önmagáért az írásért ír. Úgy, hogy az írás örömforrás. A könyv nagyon sok pozitív és negatív kritikát kapott. Ezért hálás vagyok, mert rengeteget tanulhatok, tanultam belőle, és remélem, hogy mindezt majd fel tudom használni egy következő könyvnél. A Holtverseny írása teljesen ösztönös volt, semmit sem találtam ki előre, nem gondolkodtam azon, hogy mit miért csinálok. Visszatérő probléma is a felolvasásokon, vagy szövegrészlet-választásnál, hogy nehéz szalonképesebb részt találni, hiszen soha eszembe sem jutott, hogy ebből a könyvből valaha fel kell majd olvasni. Bármit is csinálok majd legközelebb, biztosan arra fogok törekedni, hogy az megint egy önmagáért való dolog legyen, aztán meglátjuk, hogy az olvasók hogyan reagálnak rá. De hát ez még biztos nem jövőre lesz… Remélem, nem is újabb 10 év múlva, de nem vagyok egy kapkodó típus…

Top 0