• Kultúra
Sztankay Ádám

Sztankay Ádám: Apám, a fivérem (Ma lenne 80 éves Sztankay István, a Nemzet Színésze)

Nyolcvan év az komoly dolog.

Az is szembe jut róla, hogy az édesapámról szóló személyes írásaim után próbálhatnék végre a szakmai pályafutása kapcsán is megfogalmazni valami fontosat. Amikor megkapta a Kossuth-díját, akkor például arról meséltem, milyen jópofa volt kilencéves koromban könyvet írni az öreggel Cowboy-történet címmel. Amikor meg a Nemzet Színésze lett, azt idéztem fel: a vadnyugati sztori után egy bolondok házában játszódó regényfélét hoztunk össze, amelyet ő mókás rajzokkal illusztrált is.

EZT IS AJÁNLJUK:

    Hetvenötödik születésnapján a nyilvánosság előtt beszéltem el a hetvenedik megünneplését: akkor húgommal ajándékként Rómába vittük, ahonnan két nap után hazaszökött. Szerelmes volt éppen, húzta vissza a szíve. Közbevetőleg: rendesen meg is sértődtem, és csak akkor bocsátottam meg neki, amikor hallottam, hogy egy rádióműsorban arról beszél, milyen fergeteges napokat tölthetett Itáliában a gyermekeinek köszönhetően.

    Ezek a sztorik is elmondanak róla valami lényegeset. De az nem derül ki belőlük, milyen volt például Arturo Ui-ként, vagy volt-e olyan szerepe, amely hatással volt egész pályafutására.

    Csak az a baj, hogy a fiaként kicsit elfogult vagyok apám színészetét illetően. Akitől ugyanakkor azt tanultam: az elfogultságok mindenképpen torzítják az igazságot. Nem állhatta, amikor egy színházi előadás recenzióján átütött a szakmai klikkekhez kötődő műítész esztétikai szempontokat felülíró elfogultsága. Még akkor sem, ha őt szerette túl valamely cikkében olyan tollforgató, aki feltétlen híve volt a színészetének. Bár talán utóbbi esetben kevésbé háborgott.

    Az is arányérzékét mutatja: az én írásaimat úgy is képes volt józanul megítélni, hogy azok rendre olyan orgánumban jelentek meg, amelynek szellemisége messze esett az ő konzervatívabb világképétől. Más kérdés: kedvelte ugyan az írásaimat, de a lapomat meg persze a saját világnézetemet metsző iróniával tudta kommentálni.

    Miközben képes volt az önreflexióra is. Magyarázta, hogy biztos kevésbé lennénk szabad szelleműek a tesómmal, ha nem szabad szellemű művészek gyerekei vagyunk. És ebben nincs különösebb ellentmondás: apám művészként – és lényének ez a része dominált apai megnyilvánulásaiban is – nem ismert korlátokat. De amúgy inkább hitt egyházi felmenőink világmagyarázataiban. Apám ugyan Thália papja lett, de még szépapánk szépapja is a görög katolikus egyház kötelékében pásztorolta a lelkeket.

    Elég az eléghez: ha voltak is vitáink apámmal, voltak, naná, azokban is a szeretet dominált. Ahogy abban sincs más, hogy most olyan orgánumban írok róla, amelynek hangvétele közel állna hozzá.

    Úgy döntöttem, most a személyes ügyek mellett csak esik szó apám színészetéről is. De hogy kicselezzem elfogultságomat, azt találtam ki: saját okoskodások helyett inkább idézek valakit, aki kellő súllyal és hitelességgel beszélhet az öregem alakításairól. Törőcsik Mari kapásból kötélnek állt.

    Amikor pár napja találkoztunk, elsőként az Arturo Ui-t hozta szóba. A Brecht-darab főszerepét még pályakezdőként játszotta az öregem a Miskolci Nemzeti Színházban. Egyszer a pesti szakmának is előadták, és Mari emlékei szerint – elnézést a Marizásért, magázódunk ugyan a Nemzet Színésznőjével, ám apám révén van közöttünk némi meghittség – a katartikus élmény utóhatásaként  a publikum majd szétverte a házat. Mari is. Apám félelmetesen mulatságos, olykor dermedt rémületet is kiváltó karakterben hozta a diktátor figuráját.

    A budapesti Nemzeti Színház akkori vezetése gyorsan leszerződtette az öregemet.  

    Törőcsik Mari szóba hozta Zorin kétszemélyes színművét, a Varsói melódiát, amely a Nemzeti Színház akkori kamarájában, a Katona József Színházban futott. A „fércmű” – Törőcsik Mari minősítése – attól lett hatalmas siker, hogy beledolgozták mindazt, amit addig megéltek. Úgy esett, hogy még Arnold Wesker is látta, és a magyarul szót sem értő, ám a játék által lenyűgözött drámaíró előadás után hajnalig beszélgetett velük. Bár az egyik színész – nem a nő – fix nem tudott angolul.

    Törőcsik Mari beszélt a Major Tamás rendezte Rómeó és Júliáról is. Elárulta: egyszer pofonnal fenyegette „Sztankust”, mert amint Rómeóként felkúszott hozzá az erkélyre, mindig igazított egyet a saját frizuráján. A gesztus erősen irritálta Júliát. Ám a mozdulat maradt, a pofon nem lett beváltva.  Azért nem, magyarázta Törőcsik Mari, mert ugyan nagy színészek között is van kutyarossz partner, de apám valójában remek játszótárs volt. Csak kicsit hiú.

    Törőcsik Mari mesélt Bulgakov Iván a rettentő című komédiájáról is, amelyben Major Tamás alakította Ivánt. A színi legenda színről lelépve minden este a takarásból leste – ez addig nem volt szokása – apám színpadi produkcióját, ahogy betörőként belopódzva nevettette visításig a közönséget.

    Törőcsik Mari a múltidézés lezárásaként azt is elmondta: nagyon haragszik az apámra. Mert azt gondolja: apámnak nem lett volna szabad tíz év után lelépnie a Nemzeti Színházból. Ott kellett volna kivárnia a klasszikus szerepek sorát. Törőcsik Mari egyet említett közülük: „Sztankus lett volna idővel az egyik legjobb III. Richárd.”

    Mari úgy véli, apám azért ment át a Madách Színházba, mert annyira szerette, ha szeretik. A másik teátrum profilja nagyobb népszerűséget ígért.

    Ez ügyben persze lehetett volna vitatkozni Törőcsik Marival. Nem tettem. Egyrészt nyilvánvaló a szeretet a haragja mögött. Másrészt az ő múltjuk – nem az én múltam. Harmadrészt, és elcsendesedésemnek ez volt a legfőbb oka, Törőcsik Mari pont a III. Richárdot nevezte meg.

    Azt a Shakespeare-hőst, amely végigkísérte kissráckoromat, ott volt kamasz és felnőtt éveimben. Ott volt egészen addig, amíg ott lehetett. Abban a formájában, ahogy apám éppen emlegette. Előbb úgy: „A III. Richárd, azt el kellene játszanom.” Majd akként: „A III. Richárd, azt el kellett volna játszanom.” III. Richárd apám olyan sikerei után is elősántikált, közénk billegett púpjával a nappaliban, mint például Kálvin Sütő András Csillag a máglyán című darabjában.

    Persze III. Richárd kapcsán apám sosem nem panaszkodott. Csupán tudósított egy erős késztetésről. Majd idősebben beszámolt róla, hogy egy álom elúszott. A szerep, amelyért lényegében a pályára ment.

    Lehet azt gondolni, gonosz gyerek vagyok, mert apám születésének nyolcvanadik évfordulóján, hivatásáról szólva, azt a szerepet helyezem fókuszba, amelyet sosem játszott el.

    Csakhogy apám képessége, amellyel szükség esetén figyelmen kívül hagyta ennek a kis hiátusnak a meglétét, inkább hozzátesz a színészi nagyságához, mintsem elvesz belőle. Ráadásul a komikum legalább annyira ott volt eben a helyzetben, mint a tragikum.

    Amúgy meg a III. Richárd arra is lehetőség, hogy beszéljek arról is: esett ám olyan is, hogy vágyott szerepet osztott rá az élet, mégis sokáig kérdéses volt, milyen lesz az alakítás. Itt azonban köszönettel elbúcsúzom Törőcsik Maritól, mert megint csak személyes ügyeinkre fordulok rá. Azokra a dolgokra, amelyeket a színészek gyerekekei esetében leginkább firtatni szoktak.

    Sokszor kérdezték tőlem meg a húgomtól: miként éjük meg, hogy egy színművész gyermekei vagyunk. A rövidített válasz általában az volt, hogy Sztankay István gyerekének lenni jó dolog. Kis kiegészítéssel: például azért, mert különböző élethelyzetekben rögtön megelőlegeznek nekünk némi szeretetet – pusztán édesapánk személyisége miatt. Aki egyszerre volt nagy színész, ugyanakkor szakmai és civil közegben finoman közvetlen, vagy éppen visszahúzódó, másokkal szemben mindig tapintatos úriember.

    Hosszabban kicsit bonyolultabb.

    Apánk elsősorban színművész volt, egyéb ügyekben is hivatása általa szigorúan vett szabályrendszere szerint igyekezett megfelelni. Nem blöffölt, akkor fogott bele valamibe, ha már tudta, miként lehet abban igazán hiteles. Így volt ez az apaszereppel is. Örömmel vállalta, de tudta: azért még sokat kell dolgoznia rajta. Ennek köszönhetjük, hogy az apaszerep kapcsán rendkívül hosszú próbafolyamatnak lehettünk részesei. A színháziak tudják, a közösséget is erősítő próbaidőszaknak sokkal meghittebb pillanatai vannak – örömeivel, kudarcaival, intim csendjeivel, nagy felismeréseivel –, mint a már futó előadásnak.

    Apánk gyerekei születése után is odaadóan, minden hivatásától ellopott pillanatában, évtizedeken át készült az apaszerepre. Jó volt látni, biztonságot adott ez a játékossággal teli elszántság. Bensőséges történetek sokaságát őrizzük gyermek és kamaszkorunkból, amelyek arról szólnak: miként volt apánk már akkoriban is nagyon apaszerű, ám egyszersmind barát és fivér.

    Már lassan felnőttünk, mire apánk késznek érezte a maga apafiguráját. Jól időzített. Hiszen éppen a felnőtt lét küszöbén segíthet legtöbbet egy erős, az útmutatás felelősségét bátran vállaló apa. Ugyanakkor az is igaz: ő bátor és erős apaként sem veszítette el a humorérzékét. Olykor gondjaink körül zajló beszélgetés közben dobta be meglepetést mímelve a kérdést: "Ti tulajdonképpen felnőttetek?” Mintegy „lespételve” e sajátos tényt, oldva a helyzet komorságát. És volt a kérdésben némi szerető irónia, játékosság is, amellyel azt üzente: „Nyugi, amíg én vagyok, addig történhet bármi, nektek még nem kell igazán felnőnötök.”

    Apánk ma lenne nyolcvan éves. Február 14-én.

    Már egy ideje nem ugrat, nem is vigasztal minket. Ígérte, de az a helyzet: nem küld jelet sehonnan. Mesélek róla, mesélnek róla. Ünnepeljük. Ő hallgat.

    Ha akarom, akkor azt mondom: a csendben is erősen jelen van. Ha akarom, másként magyarázom a dolgot. De az utóbbi megoldás nem lenne kedvére. 

    Akárhogy is: akkor vagyunk rendes gyerekei, akik megértették mindazt, amiben apánk hitt, ha azt gondoljuk, hogy ami most van, az csupán a rácsodálkozás csöndje. A spétet követő kifeszített pillanat. Aztán majd valahol folytatódik a játék.

    Top 16