• Kultúra

Másra vágyik Rost Andrea

Rost Andrea november 13-án Frenák Pál társulatával készül közös előadásra az Erkel Színházban. A Faktor a különleges, az egész világon egyedülállónak számító produkcióról kérdezte a világhírű operaénekesnőt.

Hogyan született a Rost&Frenák est gondolata? Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója, eredetileg egy önálló dalestre kérte fel Önt.

Mindenképpen szerettem volna valami többel kiállni a színpadra, mint egy egyszerű dalest. Folyamatosan keresem a szerepeimben a kihívásokat, azt, hogy amit éppen csinálok, az mitől válik nemcsak a közönség, hanem az én számomra is izgalmassá. Új megvilágításból akartam megközelíteni ezt az egyébként szép múltra visszatekintő műfajt, új aspektusból megmutatni, és egy kicsit feszegetni a határokat. Kerestem az inspirációt, és úgy tűnt, meg is találtam.

A kortárs táncban. Miért ezt a társművészetet kapcsolta a klasszikus zenéhez?

Megnéztem a Frenák Pál Társulat Birdie című előadását a MÜPÁ-ban. Úgy mentem oda, hogy már ismertem az eredeti filmet, a Madárkát, és fantasztikus volt így látni azt, hogyan születik újjá a történet Frenák Pál lenyűgöző képzelőereje által. Ott rögtön nem tudtunk sokat beszélni a művész úrral, de láttam, milyen csodás alkotóval van dolgom. 

Hogyan alakul a közös alkotómunka?

Az is egyfajta inspiráció, amikor közösen beszélünk az elképzeléseinkről, hiszen ebben a helyzetben is támadnak megérzéseink, amelyeket megosztunk a másikkal, így tudjuk egymás elképzeléseit folyamatosan egymásba fűzni. Szoros viszony fűz a táncművészethez, egyáltalán nem ismeretlen számomra ez a világ. Gyerekkoromban magam is balettoztam, és ez egy olyan meghatározó élmény volt, hogy a tánc iránti szeretet egy életen keresztül megmaradt.  A mostani produkcióban kitüntetett szerepet kap minden mozdulat, a látvány és a fények. Frenák Pál rendezi és koreografálja az előadást; nagyon hasonló módon gondolkodunk, könnyen megértjük egymást az ötletelések minden területén - legyen szó akár a koreográfiáról, akár arról, hogy  milyen fényeket használjunk az előadás során. Hiszen a fény rengeteg mindent meghatároz, a sötétség, a megvilágított alakok, vagy épp a villódzó fények. Rettenetesen fontos, hogy mire vetül a világítás, mit emelünk ki a háttérből.

Az előadásban Alban Berg-, Kodály- és Schumann-dalok csendülnek fel. 

A dalokat én választottam, amellyekkel Pali már csak szembesült. De a tapasztalatok szerint ő is tud velük azonosulni, ami nekem nagyon nagy öröm. Sokszor visszaköszön majd az előadásban a végtelen spirál motívuma, ami olyan, mint maga az életünk. Valami befejeződik, de rögtön kezdődik egy új folyamat; fordul a kerék, és a vég maga a kezdet. Ez a gyönyörű egyébként Schumann dalciklusában, az Asszonyszerelem, asszonysorsban is: elkezdődik egy dallammal, és ugyanazzal is fejeződik be. Benne van a találkozás, a ”meglátni és megszeretni” élmény végtelen szépsége.

Többször hangsúlyozták, hogy az esten teljesen egyenrangú lesz a zene és a látvány. Milyen élményre számíthat a közönség? 

Nem szeretnénk a nézőknek semmit sem direkt módon átadni, inkább nyitva hagyjuk számukra a döntést. Az a legszebb, amikor az ember kinyit egy ablakot, és azt mondja: „Nézz be ide, és aztán gondolkozz! Nem határozom meg a gondolataidat, csak inspirállak: adok egy érzést, amitől elindul valami a testedben, az agyadban, az emlékképeidben, a zárványaidban, valami, ami kezdetektől ott rejlik a lelkedben, csak eddig talán nem tudtál a létezéséről.” Mert rengeteg benyomást gyűjtünk csecsemő korunk, sőt, tulajdonképpen fogantatásunk óta. Nekem erről mindig József Attila verse, A Dunánál jut eszembe: hogy én százezer éve vagyok, és mindenki, aki előttem volt, velem együtt nézi, amit éppen meglátok. Ez gyönyörű! A leggyönyörűbb pedig az, amikor nem írják elő, hogy mit kell gondoljak.

Az előadás november 13-án lesz. Az azt követő terveiről mit árulhat el?

Gondolkodom sok mindenen, de valójában mindig a lelkemet követem. A tervek nálam nem annyira tudatosak, mint amennyire tudatosnak látszanak utólag. Leginkább az történt eddig is, hogy támadt egy gondolatom, érzésem vagy kívánságom, és az egyszer csak megvalósult. 10 évig hordtam például egy gyűrűt, mire lett belőle egy saját ékszerkollekcióm, a Rost Collection, amit Koós Lili ékszertervezővel közösen valósítottunk meg és mutattunk be nemrég. Ebbe is rengeteg erőfeszítést kellett fektetnem, de én kíváncsi vagyok, és nem sajnálom az energiát. Ebben a kollekcióban gondolatiság, tervezés és rengeteg munka van. Ilyen értelemben ez a lelkemnek egy szelete. De mostanra megtettem vele, amit a teremtő, létrehozó ember megtehet: megterveztem, megálmodtam, kigondoltam, összeraktam. Ezzel ebben befejeződött a művészet, a többi már nem én vagyok. Egyébként is úgy gondolkodom, hogy ami volt, az a múlt, a jövőt nem tudjuk, mindig a jelennel dolgozunk.

Top 0