• Vélemény
Ókovács Szilveszter

Ókovács Szilveszter: Spicc, csipke, kultúra

Ókovács szerint az opera - 26. levélária

Drága Tatjána Néném!

Kérdése teljesen jogos, miféle másik produkcióról írogatok én Önnek, ha nem lehet tudni, melyik volt az egyik… Meg el is tűntem a múltkori levél előtt vagy két hétre, s ha kérdezi, hol voltam, egy kedves ismerősöm régi dalának sorával tudok csak felelni, hogy „egy távoli bolygón jártam, lehunyt szemekkel”. De hát erről írtam múltkor, a két experimentális egyfelvonásosunkról, a Space Fantasy programról, hál’ Isten, a teljes minisorozat jól sikerült, most azonban a balettünk klasszikus ágának friss virágát írnám le, mint valami botcsinálta botanikus…

Csajkovszkij híres balett-triászából friss Hattyúk tava-produkcióval és felfényesített Diótörővel rendelkezünk a tavalyi idény óta, gyönyörű két szép virágszál, de hát milyen csokor az, amelyik páros számot mutat? Huszonöt éve mutatták be utoljára az Operaház deszkáin a Csipkerózsikát, a klasszikus balett csatalovát, khm, emelkedettebben: „bibliáját”. Eljött hát az idő, hogy a Magyar Nemzeti Balett kihozza ezt a címet is. Sir Peter Wright, egy igazi brit balettlegenda hatvanasokat meghazudtoló kilencvenesként volt az elmúlt hetekben jelen Budapesten – nem, nem ő tanította be, arra voltak balettmesterek, Sir Peter inkább szupervizorált –, és a vele érkezett tervezők, no meg a mi műhelyeink munkájának hála, akár filmes szuperközeli plánokban is kifogástalan, gazdagon dekorált színpadképek születtek. Én személy szerint nem bántam volna, ha a fekete linóleumpadló a palota-felvonásokban inkább mintázott, amolyan márvány-érzetű, de megvan annak a maga súlyos oka, miért nem lehet ezt az Andrássy úton másképp.

Elmesélem gyorsan: az oldalszínpadok miatt. Helyesebben: mert nincsenek. Hogy is jönnék ahhoz, nem hibáztathatom Ybl Miklós, de Komor Marcell világát sem, az Operaház 1884-ben és az Erkel Színház (lánynevén: Népopera) 1911-ben is oly kor szülötte volt, amely nemhogy az oldalszínpadokat, de még a mai értelemben vett próbafolyamatokat sem ismerte. A második világháború után épült betonoperák szerte a világon bezzeg fantasztikus terekkel bírnak, Japánban mi is sokszor dolgozunk olyan színházakban, ahol az alaprajz – jó, most építészmakettként írom le – egy kocka síkban kiterített hálójához hasonlít. Egy négyzetnyi előcsarnok, mellette egy négyzetnyi nézőtér, amellett újabb egy négyzetnyi színpad (eddig ez egy hármas sor), azonban „felülről” és „alulról” ugyanakkora négyzetek kapcsolódnak, és persze, a hármas sor a végén négyessé bővül, az a hátsószínpad. A felsó-alsó pedig az oldalszínpad névre hallgat, és hihetetlen módon könnyíti meg egy többképes produkció színpadra tételét (vagy akár több, egyetlen épített térben játszódó előadás szcenikai cseréjét).

Istenem, két hete a hihetetlen utcakép, egy sötétlő reneszánsz itáliai köztér teljes épületegyüttese helyére – talán 5 perc átállás után – érkezett a Boccanegra második képe, egy tökéletes genovai terembelső, az aljzati kockakő helyén mozaikkal, egy előre készre épített oldalszínpadi kocsinak a főszínpadra történt rágördítésével – hmm, a Metropolitanben… Merthogy amiről beszélek, a mi esetünkben a palotaszínek közötti növényvilágos felvonás linója csak így változhatna meg, de nálunk ez lehetetlen, és mindkét színházunkban az is marad. Ezen semmiféle korszerűsítés segíteni nem tud, hisz oldalszínpadok építéséhez nemcsak le kellene zárni toldalékokkal az Operaházat körülölelő utcákat, s ez sem forgalomtechnikailag, sem pl. tűzvédelmi szempontból nem lehetséges, de magán a Világörökség részét képező műemléken és környezetén is elviselhetetlen erőszakot tennénk. (Az Erkelben pedig egyfelől az utca, másik oldalról a közpark metró-védőzónához tartozó része nem engedi.)

Hopp, de nem szereti Néném a nagy elkanyarodásokat: vissza a baletthez. Ha itthon tetszene lenni, olvashatná a lapokat is a produkcióról. Az egyiken azért derülök, mert írója annyira leplezetlen módon – alighanem személyes ügyből kifolyólag – támad mindig minket, hogy kicsit nagyobb vérgőz támad benne, és legközelebb majd Csajkovszkijt és Petipát is leteremti, s beilleszti  a dorgáló sorba, amelyben mindenki kipipálásszerűen benne foglaltatik… A másik napilap cikkéből, annak írásjegyeiből pedig – mint valami absztrakciós grafológus állítom – a műfaj meg nem értettség miatti nemszeretem-érzése árad. Amikor a sokak számára író kolléga még azért is elmarasztal minket, mert egy cselekményes klasszikus balett során a szereplők a pantomim eszköztárát is használják (mint afféle recitativo-szerű, fogódzót és kötést kínáló lehetőséget zártszámok közt, operák mintájára – nagy baletthagyomány ez!), mosolygok, de az már sok, ha a végén általánosító pofont is oszt e kacsó (milyen hideg ez a kis kéz, énekelné Rodolf): műsorválasztásunknál szerinte sosem figyelünk arra, hogy technikailag előremutató darabokat hozzunk… Hol tetszett lenni az Etűdöknél? A Kylián- és Inger-műveknél? A Manon, az Anyegin, a technikai elemek terén is magasabbra koreografált Diótörő, vagy akár csak a North-féle Troy Game idején, amely az állóképesség próbája volt fiúk és lányok számára egyaránt?

De hagyjuk is ezt. Inkább két, egymástól négy évre lévő felismerést hadd írjak még, ha ne fáradt el Néném szeme. Amikor számomra is váratlanul, 2011 nyarának végén módom nyílt visszatérni az Operába, prioritásaim listáján előkelő helyet foglalt el a Magyar Nemzeti Balett megerősítése. Ugyanis operát – hál’Isten! – hazánkban rajtunk kívül legalább öt nagyvárosban játszanak hébe-korba (plusz a minden partnerséget megérdemlő, méltatlan anyagi helyzetével dacoló Kolozsvár!), és minden magára valamit is adó vidéki nagyzenekar beilleszt a bérletébe egy-egy koncertszerű operaelőadást. (És ilyenkor igyekszünk segíteni énekessel, karmesterrel, korrepetitorral, kórussal, kottaanyaggal, tapasztalattal – mikor mi hiányzik jobban, s van nekünk épp abból felesleg.) De klasszikus balettet senki nem ad rajtunk kívül annak humán és más speciális igényei miatt (pl. balettpadló, zenekari árok, benne zenekar). Hatalmas felelősség ezért a Solymosi Tamásé: nemcsak az együttes, hanem a magyar klasszikus balett mint műfaj terhe is vállán s művészein. Én nagyon erősen érzem úgy, hogy kérlelhetetlen igényességével a balettigazgató jó úton halad, ezért is lett a korábban néha operai oldalról lenézett és kicikizett balett társulatból egyenrangú társ az intézményi holdingon belül.

A másik felismerésem a múlt Karácsony Szentestéjének délelőttjén támadt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy mi  ezerkétszázan egy neoreneszánsz cicomapalotában ülünk, a kinti fényesség dacára sötétben, s a teljesen teletömött színház ünneplőbe öltözött közönsége, generációk egymás hegyén-hátán lélegzetünket visszafojtva figyeljük a Diótörő-matinét. Épp egy tütüszoknyás lány táncol, fura, mert fabetétes orrú saruban, a mozgása is különös, de a zene is, amely a cselesztától az árokból felér – meglepő módon hetven zenész ül a nagy lyukban is. És ez a muzsika keleties, de nyugati szelídítés mellett az. És akkor felötlik bennem, hogy ha keressük, lám, megvan: állj meg, pillanat, hisz szép vagy, motyogom kései és érdemtelen Faust módjára. Amit látunk és átélünk, az európai kultúra maga, Oroszországtól Walesig azonos kódok nyomán! Másnak az összes körülmény egyesével is érthetetlen, nekünk nehogy összeáll, de alapélményként életünk része ez a kép, nem is gondolkodunk alkotóinak szétszálazásán, mert együttes hatásokkal épít minket, és gyermekkorunktól, sőt dédszüleink gyermekkorától magunk is így épültünk fel. Egy német, E. T. A. Hoffmann meséje, egy orosz, Csajkovszkij muzsikája, egy francia, Petipa alap-táncműve. Mert ez is a klasszikus balett: az európai kultúra maga spiccével, pantomimjével is együtt, s amelynek ha irodalma valóban a XIX. században ragadt (szintúgy a mainstream operáé…), mint egy csiszolt Kohinor, minden oldalról tovább szebben és szebben világítható, és más-más módon mutathatja magát a szakértő szemnek.

Nincs poén, legfeljebb a hazai prófétaság keserű kenyerét panaszolhatnám, de minek? Úgyis megyünk előre, a karaván halad, és várom Néném sorait a következő héten is.

Búcsúzom, ahogy mindig, vigyázzon Magára! „Zsdú átvétá, kák szálávej létá” – írjon nekem eztán is, hogy válaszolhassak!

Szilveszter

2016. április 30.

Top 0