• Vélemény
Ókovács Szilveszter

Búcsúlevél

Ókovács szerint az Opera - 36

Drága Tatjána Néném!

Írja, hogy hosszú hallgatás jót nem jelent: és milyen igaza van – részben… Annyi volt a teendő az elmúlt hetekben, mintha nem is nyár volna, hanem valami ab start sűrű szezon legközepe! De ettől még nem volna semmi fanyar e levélben, majd a végén elmesélem, egy csöpp miért kerül bele mégis… Előbb viszont az elmaradások!

Amszterdam varázsos hely, főleg, ha az ember úgy kerül oda, hogy a gép történetesen a Marseille-be induló járat tőszomszédságában áll, és száz lelkes magyar szurkoló vigad már a repülőtéren az esti meccs miatt. Mi meg úgy tartunk a holland Operába, hogy Izland már vezet ellenünk, és csak az előadás alatt derül majd ki, tudtunk-e fordítani, egyenlíteni? A csatorna túlpartján, a színházzal átellenben minden a foci EB jegyében zajlik, tele az utcák, ha körbeforgok, nyolc képernyőn is nézhetem az aranylábú gyerekeket. Azonban a Pikk dáma-előadás mégis képes elvonni odabelül a figyelmet: régen láttam ennyire egységes, hagyományos eszközökkel unortodox operáló produkciót. Jeleckijt Csajkovszkijra maszkírozták, és ő az egész előadás spiritus rectora, mindent ő „varázsol”, még Liza és Hermann szerelmét is – ahol pedig bukna ez a logika, mert Jeleckij szándéka ellenére történnek dolgok, ott egyszerűen kevés a varázslói hatalom is, ott még magasabb, öntörvényű erők munkálnak…

Stefan Herheim rendezése egy trükkös-tükrös ékfal mozgatásával képes megsokszorozni a palota térérzetét, a full-szláv (orosz és bolgár) szereposztás pedig még akkor is magas színvonalon teszi a dolgát, ha az elején bejelentik, hogy Liza indiszponált. (Hollandul hadarva sikerült csak elmondani, így tippelek, de mi mást közölhettek volna, nem igaz, Néném?) A mindössze ötvenéves Holland Nemzeti Opera sajátosan oldja meg a zenekar szerződtetését: több együttes szolgálja ki őket. Ma szerencsénk van, mert ennek az egyenetlen forgásnak legerősebb tagja, a híres Royal Concertgebouw Orchestra ül az árokban, amelynek különben nincs mellvédje, tehát nemcsak halljuk, de látjuk is az első sorokban ülő muzsikusokat. Hibátlan hangzás, néhány figyelmetlen belépéssel, rézgikszerrel, de akkor is nagy élmény Mariss Jansons keze alatt hallani őket. Az ugyancsak idollá nőtt karmester egyébként semmi különöset nem csinál, pozitív energiát küld a színpadra (magyarán a jócskán megemelt pódiumán doszt mosolyog), és lekavarja az előadást minden teatralitás nélkül. Persze, írhatnám, hogy sótlan, mint nekem mindig, de az meg tagadhatatlanul szimpatikus, hogy nem veszi el a színpad szerepét, rejtve marad szervező feladata: nem az ő arcán vagy mozdulataiban pantomimeződik el a cselekmény, hanem az énekesekre figyelhetünk. Komoly benyomást tesz ránk az énekkar is, amely gazdag, felhangdús produkciót nyújt, és kivezényelve a nézőtérre egy nagy pravoszláv ünnep, afféle cári Aida-bevonulás részesei vagyunk.

Nem ragozom tovább, vörösre tapsoltam a tenyerem, és a kulturált éneklés miatt is, amit pont Jeleckijtől, azaz Vladimir Stoyanovtól hallottunk (akinek semmi köze a Bécsben kamaraénekes, csodálatos Krassimira Stoyanovához).

Itthon viszont két operaprodukciót is tartottunk a Margitszigeten, együttműködésben a Szabad Tér Színházzal. Sajnálom, hogy Néném nem merészkedett ki, mert kár a félelemért, az idő mindig remek, a nézőtér lenyűgöző és kényelmes, és rendre olyan nagy címeket viszünk oda, amelyek esténként 2.500 érdeklődőt bizton odavonzanak. Az idei előbemutatónk a Szigeten egy új Traviata, amely váltja majd a kőszínházainkban is Békés András harminc éven át sikeres minimál-rendezését. Anger Ferenc művészeti igazgató sem zsúfolta tele a színpadot, Violetta sokszor „magányos” még tárgyi értelemben is, sőt egész idő alatt mélyebb térben él, egyfajta előzetes sírgödörben, melybe a tudat taszítja, hogy tüdőbetegsége gyógyíthatatlan. Szinte kívülről nézi az életét, mondják, a közeli halált érezve sokan ragadnak ebben az állapotban. Aki hozzá látogat, mintegy leszáll oda az életből, és ez az alaphelyzet végtelen szomorúságot áraszt, még a vidámra komponált részek (Brindisi, báli maskarázás) alatt is. Ez volt Miklósa Erika első Traviatája, és a közönség tombolva ünnepelte a művésznőt, aki rég készült már erre az emblematikus szerepre.

A másik nyári, szigeti produkciónk szervezőelve ellentétes: nem vadonatúj rendezést lehet megtekinteni a kőszínházi bemutató előtt, hanem egy régi, patinásat, amely már kijött a Házból, van helyette másik, és utoljára épp itt, a hatalmas színpadon, hatalmas nézőtér előtt látható. Verdi Otellóját Vámos László rendezte jó húsz éve, a körforgós, ciprusi látványt idéző díszleteket Csikós Attila, korszakos tervezőnk alkotta. Egy másik nagy magyar énekesnő, Rost Andrea csillog benne Desdemonaként, és hiába lógott az eső lába, semmi sem szeghette a közönség kedvét, minden lement a tervek szerint, kirobbanó sikerrel.

És még mindig van itt valami… Nem, nem, bár kérdezte, a füredi szokásos kivonulásról most nem írnék, dióhéjban csak: az énekkar (amely közben egy nemzetközi weboldal szavazása szerint világelső lett!) különleges kórusestet tartott, a zenekar másnap még lecsapódó biztosítékok mellett is hatásos áriaestet kísért öt szólistának, az Anna-bál gőzölgő, trópusi melegében, a park lehetetlen körsáv-térformájában is példásan helytállt, és végül, vasárnap az Opera új Otellójának múlt szeptemberi felvételét is ezren követték a Gyógy téren.  Szép volt, jó volt, megyünk jövőre is.

De jött Billy… Igen, egyik levelében Kegyed is felteszi a kérdést, „ugyan hová száll alá az Opera?”, ám a hasonlóan csípős válaszok helyett számokat írok. Ezelőtt három évtizeddel – ha úgy jobb, a rendszerváltáskor – még több ezer jelentkezőből választották ki a balettnövendékeket. Ma száz alatt a jelentkezők száma... A merítés tehát töredékére csökkent, miközben a világban és így Magyarországon is (az elmúlt öt évben biztosan) megy felfele a technikai-színpadi elvárás. Kiapadt folyóból kellene az eddiginél is tisztább vizet hoznunk. Ez, ugyebár, lehetetlen. A Magyar Nemzeti Balett bővítése teljesen evidensen hozta el a külföldi művészek térnyerését, amivel az elvek szintjén semmi baj, hisz eddig is voltak máshonnan táncosaink. Ez a művészeti ág aztán tényleg nem a szavakra épül, ember meg nem mondja, melyik európai ország lánya-fia balettozik épp a színpadon. (Nyilván Ázsiával más az eset.) Egy-egy addíciónkra 5-700 jelentkező ugrik a világból, köztük mindössze  2-3 magyar… Miközben az is elv, hogy csak azért, mert valaki magyar, még nem kerülhet be, hisz nekünk a lehető legjobb táncosok kellenek, hogy a közönség szemébe egyenesen nézhessünk, azt sem figyeljük tovább tétlenül, hogy a hazai családok balett iránti érdeklődése a nullához közelít. A mi felelősségünk is, mivé lesz a magyar balettkultúra, s hogy mit találunk, találunk-e bármit a nemzeti és a minőségi metszetében – mondjuk, 10 év múlva? Ugyanakkor fonák a helyzet, hisz magát a balettot, táncjátékot, kortárs táncot szívesen nézik felnőttek, gyerekek, balettünk előadás- és nézőszáma együtt emelkedik évről évre, az az impulzus mégis hiányzik, amely közelebb húzza ehhez a csodálatos pályához őket.

Hát ezért hívtuk Billyt. Az ő története erről szól: a tehetségről, amely bárhol felütheti a fejét a Jóisten nagy igazsága mentén, amely külön sorsot szán mindenkinek, és senkitől nem tagad meg valamiféle tálentumot. Billy zenéje befogadható a szélesebb tömegeknek is, a musical a jelenkor operettje – szeretnék emlékeztetni rá, hogy Néném édesanyja – a családi levelek tanúsága szerint – jelen volt az Operában, amikor az 1943-as szomorú esztendő idehaza, a hátországban elhozta Lehár Ferenc Garabonciásának világbemutatóját, a szerző vezényletével… Szóval a könnyebb vagy csintalanabb múzsa időnként bekukkantott az Ybl-palotába, az Erkelnek pedig mindig is profilja volt a nagyoperett, de ment már ott több musical is. Billy sorozatát az Operában kezdtük, mert itt tudtunk klimatizált nézőteret biztosítani, de ősztől már az Erkelbe visszük át: azért, amikor a második felvonásban úgymond a  londoni Royal Opera színpadán folyik a balettrosta, és a meggyszín bársonyfüggönyünk belibben, nem hinném, hogy bárki a nézőtéren azt mondaná: méltatlan a helyszín vagy a darab. 29 előadás jegyeit kapkodták el előre, ez minimum 30-32 ezer nézőt jelent – és ki tudja, közülük hányan láttak volna egy konkrét Hattyúk tava-jelenetet, ha nem ide és erre invitáljuk őket, és nem következik el Billy álomjelenete?

Ókovács Szilveszter

Ókovács Szilveszter

Kedves Néném, a levelekben-fogalmazásokban kötelező tartalmi elemként szereplő búcsúzáskor most kissé hosszabban búcsúzom, jön a meglepetés-faktor! Jelentem: költözködünk, postaládát is váltunk, s ez egy ideig eltart majd. Most ne írjon, majd én jelentkezem, ősszel, az új évad szezon biztosan. Hogy is mondjam, hogy jól sejtessem: az új levélsorozatnak origójában is az opera lesz… Kegyednek is, és azoknak ugyanúgy, akik szeme előtt a mi korrespondálásunk zajlott, köszönöm az egész évadra terjedő figyelmet.

Drága Tatjána Néném, ha újra írok, majd újra várom válaszát új címről, kák szálávej léto!

Szilveszter

Top 0