• Vélemény
Ókovács Szilveszter

Királynők, dámák - 1

Ókovács szerint az Opera - 33

Fotó: Magyar Állami Operaház

Fotó: Magyar Állami Operaház

Drága Tatjána Néném!

A soha nem csituló pörgés-forgás – amelyről Önöknek, persze, megvan a lesújtó véleményük, miközben folyton azon kapom generációjának tagjait, hogy titkon élvezik is az előnyöket, melyeket egy hitem szerint színes, változatos operavilág nyújt –, nos, tehát a nyugvópontra jutni nem képes szakmai sodrás hozta úgy, hogy két, egymást követő nap két másik város két nagyon más zeneszerzőjének, s különböző világokban jártas két rendezőjének produkcióját láthattam. És mindkettő címében egy-egy varázsos, titkokkal bíró nőalak: Budapesten a Tündérkirálynő, Amszterdamban a Pikk dáma! Azon túl, hogy mindkét élmény nagyon különböző, semmi hasonlóság sincs bennük. Mégis hadd próbáljam meg leírni!

Amikor Almási-Tóth András, a Zeneakadémia opera tanszakán hosszú évek óta Kovalik Balázs örökébe lépett rendező-tanár megkapta felkérésünket a Purcell-műre, már két, azt hiszem, túlzás nélkül mondható, hogy gondosan kiválasztott, de még gondosabban kivitelezett operai produkciót hagyott a háta mögött. Először arra kértem, Menotti Telefonjával helyezze fel a commedia dell’ arte operatérképére az Ybl-palota Hajós utcai Szfinx-teraszát: zseniálisan megoldotta! Tudom, anno megkaptam a leveleket, még rendőrt is hívtak a stábra: miként lehetséges összegraffitizni a Stróbl-féle márványmacskát? Kevesen hiszik, de fólia fedte a követ, minden évben újra ugyanígy járunk el, de Almási-Tóth kitalálmányának ez csak jól (vírus-) marketingelhető kulisszája volt, meg persze, pikáns kapocs a jelen alanyi művészetéhez. A kulcspillanat a telefon mint címszereplő megszemélyesítése; végre nem a kissé túlírt Lucy és a szürkén felejtett Ben húszperces kínlódása ez a jobb sorsra érdemes alapötletű mű, hanem egy szüntelen forgó tercett-scherzo – nincs év, hogy ne nézzem meg újra, de letapossuk egymás lábát a népekkel szeptember végének kijelölt napjain, a Jóisten szabad ege alatt is…

Aztán Anger Ferenccel, a nem sokkal korábban belépett művészeti igazgatóval találtuk ki (valójában Feri ötlete volt), hogy a következő szezonban András a Tenorral lépjen tovább nálunk. Azért is fedem fel, kié a gondolat, mert kétesélyes megbízás volt. Dohnányi háromfelvonásos operája két ötlettel nem áll meg a lábán, sőt – valójában dokumentált, hogy a honorárium- és határidőliánok miként fojtják meg a befejező rész nyugodt és átgondolt komponálását. Egyszerűbben szólva: mérgesen összecsapta a Mester, a mű ezzel együtt mégis ritka kincse a magyar vígopera-irodalomnak, és a hangszerelés  valamint a stílusgyakorlatok bezzeg utánozhatatlan királyának e műve bő hetven éve nem szerepelt az Opera műsorán. Aláhúznám, hogy Lisztopád Krisztina jelmezsora mindkét produkció nagy nyereménye, de Almási az egész produkcióval bohókás-eklektikus, mással össze nem keverhető mikrovilágot teremtett, amelyben még egy spinto tenornak is jólesett bolondoznia.

Harmadszor már tényleg nem kiszúrásból kapott különlegességet: a fentiek után világos volt, hogy a XX. században fellelt, tehát létező, de kísérőzene-voltából fakadólag önmagában meg nem álló Tündérkirálynőből ha valaki, hát ő, aki számos librettón túl van már, tud majd épkézláb művet faragni. Purcell dalai és táncai a Shakespeare után írott szövegbe illenek ugyan, de színészek nélkül a Szentivánéji álmot eljátszani botorság volna, ugyanakkor csábít az esély egy „after Shakespeare – after Purcell” kompozíció létrehozására. És akkor András megszülé a concertáló dzsessz alapötletét, arra pedig azt a film noir klisévilágot, amely illik hozzá, s amelybe szervesen illeszthető egy valamiféle zenei-dramaturgiai kirakósjáték.  Ha nem is aleatorikus kockázás, mint pl. Mozart ismert darabja, amelynek játékosai dallam- és kíséretperiódusokat véletlenszerűen variálnak dobásokkal összefüggésben, de oda-vissza időugrásokkal tarkított történet ez is. Remélem, Néném is látta legalább a tévében a Ponyvaregényt, mert akkor a szándékolt történeti puzzle nem érte váratlanul. (Nem, nem, ez egy Tarantino-film, nem lektűr könyv!) Mondtam is a színpadi fogadáson, hogy amit Almási-Tóth a Purcell-anyaggal tett, az valójában a Fairy Queen Székely fonója. A fellelt zenei részletekből – pl. a hátborzongatóan szép O charming night-ból – kihajtogatott történet egy csillapíthatatlan étvágyú nagyvárosi „tündér” tündöklését és bukását adja ki. Négy szerelmes férfin hajt át a nő, az utolsó végül számára is végzetet hordoz, miközben az autentikus hangzásra törekvő Opera-zenekar egy ausztrál historikus szakemberrel, Fekete-Kovács Kornél kvintettje pedig a történet hozzánk közelebb öltésével törekszik a zenei támasztásra.

Fotó: Magyar Állami Operaház

Fotó: Magyar Állami Operaház

Én még 32 levéllel ezelőtt kínos őszinteséget fogadtam Önnek: az elején azt éreztem a pénteki premieren: kell ide a jóindulatú alapállás, mert nem annyira egyszerű e nagyon újszerű koncepciónak bizalmat szavazni, de húsz perc után engem, a hivatalból mindig aggódót és kétkedőt is meggyőzött a csapat. És most körmondatokat írhatnék arról, miként lépett pályájának új fokára Baráth Emőke e címszereppel, amely a 13 átöltözés miatt az énekesi koncentrációt a csodával határosság szintjére késztette, meg hogy miféle kaméleont, afféle pre-Lulut ismerhettünk meg alakítása által, amely talán még annál is felkavaróbb volt, ahogy énekel vagy kinéz. De Szemere Zita vakító tehetsége, zeneisége, Ducza Nóra színpadra termett komikája, vagy a fiúk: Szappanos Tibor muzikalitása és pontosan adagolt humora, Rab Gyula szálkásabb, merevebbre vett figurája és nagyon angolos éneklése, de Fried Péter bizonyossággal határos részeg hangadása is nagy dicséretet érdemel, ahogy az androgün-figurára rájátszó Daragó Zoltán is. Az olasz bariton, Gianluca Margheri hozta az Erkelben nemrég megismert Don Giovanni-figurát, de most módja nyílt tökéletesre gyúrt alakját is felvillantania, továbbá azonnal látszik professzionális játékán, hogy élete komoly részét töltötte ki a színészet és a filmezés. Benjamin Bayl, a karmester pedig csembaló mellől is egybefogta, sőt, inspirálni is képes volt az együttest, márpedig se a kórusnak, se zenekarunknak nem sajátja a barokk stílusos megszólaltatása.

Múltkor azt írtam, ha az előítéletek a ruhatárban maradnak (kabát már úgyse kell oda ilyentájt), akkor bárki számára élvezhető, sőt emlékezetes produkció a Tündérkirálynő. Tiszta, metszően egyszerű képei, a cselekvések hirtelen és célszerű brutalitása, a könnyű tollal rajzolt, film noir-indigóval festett alakok izgalmas ellenpontja a betétdalok lassúdad moralizálása, írom, miközben az élet mintha teljesen ugyanez volna: egyszerű érdekek mentén egyszerűeket döntünk, azokat aztán jó hosszan ideologizáljuk, hogy aztán mindezek esetlegesen valós tanulságait is felejtsük a következő, szintén érdekvezérelt döntéseink kapcsán.

Fotó: Magyar Állami Operaház

Fotó: Magyar Állami Operaház

Küldök pár képet a Tündérből, nem, nem, ezek nem egy menő német, hanem egy feltörekvő magyar operaház szcenikáját és tablóit dicsérik. Mivel pedig a levélpapír mára betelt, a Pikk dáma szombati, hollandiai élményét pár nap múlva osztom meg Önnel. „Zsdú átvétá, kák szálávej létá” – írjon nekem eztán is, hogy válaszolhassak!

Szilveszter

Kommentek:

Top 0