• Vélemény
Ókovács Szilveszter

Királynők, dámák II.

Ókovács szerint az Opera 32.

Drága Tatjána Néném!

Végül nem jött el a Tündérkirálynőre, pedig szívesen lemértem volna operai műveltségén azt a hagymázas mondatomat, miszerint az általunk színre vitt The Fairy Queen Purcell dalainak Székely fonója. Szinte hallom, miként mordult volna Néném, s nézett volna fél fordulattal hátra, hogy biztos legyen abban, mindenki rosszallóan fogadja ezt a (zene-) történelmileg méltatlan és „Egyáltalán, hogy képzeli?!”-jellegű párhuzamot. De pedig bizony, nagyon is – nekem meg muszáj erre ezt felelnem, legfeljebb azzal a megszorítással, hogy Almásy-Tóth András Székely fonója is.

Az O charming Night vagy a Let me weep átértelmezése (primer jelentésétől elfordítása) lehetséges. A barokk zene szűkebb eszköztára, sokkalta kidolgozottabb és tartottabb szabályrendszere mellett soha, még Petibon kisasszony kottától elszakadt repülései kapcsán sem lehet oly attraktív és színeiben oly változatosan kifejező, mint majd a romantika hosszú százada, amely – cseppet sem mellesleg, sőt éppen ezért – a mai operajátszás törzsirodalmát termette. A barokk muzsika éppoly elidegenült tőlünk és a romantikus operai vagy hangversenyes blockbusterek világától, mint a kortárs zene: ezért sem véletlen, hogy nem egy művész enged a csábításnak, és épp e két végpontos területen énekli szét magát, a romantika más hangeszménye, akusztikai körülményei és zenei hőfoka átugrásával.

Az átértelmezhetőség egyébként is a remekművek sajátja. Antonius híres monológjának kezdetén („Temetni jöttem Cézárt, nem dicsérni...”) már a leölt tirannus álnok felmagasztalásának hangsúlyaival beszél, miközben szája a szavak szintjén ellenkezőleg szól – de hisz Kegyednek magyarázom, aki eredetiben is olvasta? Ugyan miért ne lehetne kevéssé formáns dalok (tehát nem gamba- vagy trombiták, furulyák-kísérte számot) szövege vagy a drámai helyzet alapján értelmezni, ha nem is „át”? Direkt megint nem zenei példával jövök, inkább egy verssel. A négyökrös szekér, Latinovits Zoltán előadásában.  „És választottunk magunknak csillagot…” – mondja különös, elmélázó, mosolyos-sóhajos módon, és emlékszem, abból lett világos nekem, miről szól ez a vers (miközben erről IS szólhat, jelentését pirulás nélkül nehezen tudnám Nénémnek leírni). Ja, és az se lenne jó, ha mostantól minden színésznek muszáj volna a Latinovits-féle hanghordozást és látásmódot magára vennie – azt hiszem, ez is az autonóm előadóművészet érvényéhez tartozik.

Nagyon bölcs, rengeteg háttértudást a csatamezőn felvonultató cikk is elemezte a minap Almásy-Tóth módszerét, ahogy betétszámokból történetet, azokból meg előadást fűzött.  A történeti, zeneesztétikai, morális és „egyébként is hogy képzeli” jellegű zászlók alá sorakoztatott bandériumok ugyan halomra ölték szegény rendezőt, mégis úgy térhettek haza a kritikusi laktanyába, keresztesháborújuk tökéletesen célt tévesztett és – szándékosan hadd törjek a stíluson – „farizeus” lett. Mintha az operatörténetben egyik ária nem vándorolt volna át más darabba, nem kapott volna más szöveget, egyáltalán: keletkezett volna a kohéziónak ellentmondva „csak úgy”, egy arra járó énekes kedvéért; mintha komplett nyitányokat nem emeltek volna el művekből, vagy akár mondjuk, Mahler ne pakolta volna a Fidelio utolsó képe elé a III. Leonora-nyitányt puszta praktikumból? S ezek mind be is épültek a gyakorlatba… Itt is maradjunk abban, hogy óhatatlan túl közel hajol a ma ítésze a terepasztalhoz, amelyen csak az utókor magaslesből figyelő szeme lát majd igazi kontextust. Addig nyugtassuk magunkat azzal, hogy egy dekoratív Shakespeare-évad végén megpróbáltuk a barokk néhány perforált szélű szépségét a mába átmenteni, a dzsesszel mint variáló kortárs zenével házasítani, és született egy mással össze nem téveszthető formátum előadása, amely addig tartani és olyan típusos  film-jellemekkel akart dolgozni, mint a műfaji megjelölésben is vállalt noir-világ. Őszinte volt, új – és sikeres, ez utóbbi különösen fájhat, de hát ez meg a közönség döntése, négy előadás hatezer jegyvásárlójáé. A produkciót mindenestre felvettük, újszerű technikával, a díszlet belsejébe telepített GoPro-kamerákkal, és a Tündérkirálynővel indul majd az új kulturális csatorna, az M5 műsora szeptember 19-én, úgyhogy Kegyed is megnézheti.

Tatjana Néném, legalább pár sorba ide, a margóra hadd jegyezzem ide, hogy lezajlott közben a Traviata-premierünk, meg adós vagyok az amszterdami Pikk dáma-élménybeszámolóval is, de hát lehúzná a postagalamb csőrét ennél hosszabb levél a mai nap. Legközelebb!

Addig írjon, hogy válaszolhassak – Zsdú átvétá, kák szálávej létá!

Csókolja

Szilveszter

Top 0