• Vélemény
Ókovács Szilveszter

Sly, Hamlet, Lear, Prospero meg a többiek

Ókovács szerint az Opera - 30

Drága Tatjána Néném!

Legutóbbi levelében azt feszegeti, amelyet egyik tanácsadóm is. A téma természetesen a ritkaságok kitűzése – szerintem inkább a Puccini utáni operamuzsika értelmetlensége itt a gond –, vagy mindenesetre az eltérés a mainstream repertoárjátszási kánontól. Hát beszéljünk most erről, pompás ízlésgombóc ez, nem csoda, ha sok torkon megakad.

Először: kezdetben csak az Ige volt (az is Istennél), az operakánonról nem ír a Genezis Könyve. Ha viszont Mózes nem ismerhette a szokásos operarepertoárt, akkor annak később kellett kialakulnia, nem pedig változtathatatlanul elénk lépnie.  Hogy alakul ki tehát egy efféle címlista? Úgy, hogy ami feltűnősen sikeres a maga korában, azt nem akarják levenni a színházak, és mivel az opera négyszáz évéből háromszáz a saját jelenében telt – tehát a közönség új műveket akart látni, a szerzők pedig bőszen írták azokat – , igen nagy dolognak tetszett, ha valami régről megkapaszkodott, pláne ha a felejtés homályából volt képes visszaugrani a palettára. Miközben az nem volt kérdés, hogy Verdi viszonylag korai darabjait (Rigoletto, Traviata) a  múlt század eleje is színpadon találta, az az igazán nagy truváj, hogy Mozart Don Giovanniját Mahler Brahmsnak Budapesten meg tudja mutatni – de már akkor Brahms is számtalanszor hallotta… Mert amit az aggastyánul hosszú életű, még a XX. század elejébe is belekacsintó Verdi életkora magyaráz, azt a bő száz évvel korábban, jeltelenül elhalt Mozart már csak saját porladó jogán vívhatja ki. Ugyanakkor kikopik Meyerbeer, akit pedig kortársai a legnagyobbnak kiáltottak ki, de megette az idő nemcsak a barokk és Gluck meg Piccini, de az egész belcanto szépséges, ám kevéssé dramatikus operáit is, Auber, Thomas és a többiek műveit: amit manapság a kánon részeként forgatunk, az a három nagy olasz zeneszerző lepusztult síremléke csak: e hihetetlenül bő tintájú mesterektől  fejenként 3-4 cím.

És persze, Salieri, Cornelius, Marschner, Nicolai, d’Albert, Lortzing vagy Korngold meg még rajtuk kívül egy sereg felszívódott életművű, sok korban élt szerző, vagy egycímes, de azzal világsikert elért alkotó is az Olümposzon érezhette magát, „örök” opuszaikból impozáns csokrot olvashatunk a pesti Operaház harmadik emeleti mellvédjén. Az 1884-es közízlés tartós vésete ez, mely ugyan el nem kopott, de ma már teljes értetlenségbe – jobb esetben Google kutya szimatolásába – fullad. A Vízhordó? Ördög Róbert? Tell? Nem terem ma nekik babér. Pedig nem feltétlen a művek avultak, vagy derült ki róluk, hogy mégsem mesterségbeli tudás és tehetség szerzette őket, nem. A világ, az utókor tempója és optikája változott meg, és alig volt olyan komponista, aki művészetének dárdáját a nagy homály helyes irányába hajította volna, arra, amerre a jövő formálódik. Liszt öregkori művei ma is elgondolkodtatnak sötét tónusukkal, eszköztelenségükkel, kemény diszharmóniáikkal. Wagner akkorát újított és olyannyira saját univerzumot teremtett a Ringgel, hogy ma is bogozzuk, mint Bartók III. vonósnégyesét. De emlékszem olyan diktandóra is a keserű tanulmányok időszakából, amikor a zeneelmélet-tanár nem átallotta előbb egy vonósnégyes indító sorait, majd egy szimfónia zárótételének kidolgozását feladványba tenni. Soha nem hittem volna addig, hogy a mozarti Disszonanzen-kvartett és a Jupiter-szimfónia (az utolsó Mozart-szimfónia!) fináléja ennyire modern zene!

Bizonyos műveket pedig különös vonások tartanak életben: a Fideliót például egyetlensége és a roppant nekigyürkőzés őszinteségének érzete, a Carment az a dallamgazdagság, amely másnak egy teljes életműre elég lett volna, míg az Andre Chénier-t témája és három ária. A Süssmayer bedolgozásával kissé sematikusra sikerült Titus kegyelmét Mozart neve, a Giocondát egy szuicid szoprán és egy önsanyargató tenorszám, a Lulut egy szexistennő (ha megtalálják és vállalja), a Pelleast meg a címszereplő hölgy különösen hosszú haja…

Mégis, muszáj tallózni a perifériát! Ahogy kötelező penzum a jelen tallózása (megbízások adása művekre, világban sikeres kortárs alkotások eljátszása) és természetesen kötelező az opera erejét adó, kipróbált-kanonizált törzsanyag megtartása is, a harmadik nagy kitűzési feladatcsokor a vérfrissítés és a kánon rendszeres karbantartása – ennek záloga pedig a ritkaságok szelencéje. Mi 2012-ben  az Arabellával kezdtük, de mutattuk aztán a következőket is (abban a sorrendben, ahogy eszembe jutnak): Hippolitusz, Sárga hercegnő, Iphigeneia, Dzsamilé, Mireille, Kéjenc útja, Farnace, Árnyék nélküli asszony, Stiffelio, Doktor Faust, Lakatlan sziget, Élet a Holdon, Fedora, Florentin kalap, Tenor, Bolondokháza, Sába, Lukrécia, Jelenetek Goethe Faustjából, Dózsa György, Szent Johanna, Orfeo (Bertoni), Haramiák, Luisa Miller. Ez eddig 25 mű – hatalmas felfedezés, de legalábbis új értékítélet lehetősége a hozzáértők/érdeklődők számára.

És a Shakespeare400+ Fesztiválon most hozzáemeltük a listához a Sly-t, a Hamletet, a Vihart, a Leart, a Szentivánéji álmot, a Windsori víg nőket, a Szerelmi tilalmat, a Capuletek és Montaguekat, és mindjárt megérkezik a teljes és formabontó semi-opera, a Tündérkirálynő is. (Hogy a több szempontból is különlegesség West Side Storyt el ne felejtsem!) A közönség persze, alapból bizalmatlan, ismeretlen műveket pont ugyanolyan határozottsággal utasít el, mint amilyen elánnal némelyek az újra vetik magukat. Ezért a vitáért érdemes minden évben próbára tenni a kánont, lefuttatni mellette az elfelejtett művek erényeit. És lesz változás, ami valóban gyönyörködtet, ebben teljesen biztos vagyok.

Amikor pedig a hivatalos honlapon keresztül bárki számára nyilvánosan látszanak az értékesítés egy-egy estére  vonatkozóan is nyomon követhető adatai az előadás előtt, érdemes hozzátenni: ja igen, Aribert Reimann Learje, a XX. század egyik nagy, kései dodekafon kompozíciója 7 ezer fizető nézőt vonzott 2016 Budapestjén? Vagy Thomas Adés abszolúte kortárs műve, a Vihar négy előadása esténként ezer embert csábított operába? Vagy hogy Szokolay  Sándor elfelejtett darabja, az előadó-hallgató számára egyaránt komoly nehézséget és koncentrációs feladatot támasztó Hamlet nyilvános lemezfelvételére  nyolcszázan jöttek el? És Wolf-Ferrari, Britten, Purcell, Bellini, Nicolai és Wagner ismeretlen című operáit összesen tízezren látták? Nagy dolgok ám ezek, a kánonon kívüliség jegyeit is tekintve! És ki tudja, melyik mű reneszánszát indítjuk el – s mi hullik majd ki a közönség kegyéből egy új cím felemelkedése okán?

(Abban pedig Nénémnek kétségtelenül igaza van, hogy megfelelő helyszín kell a rétegzenékre, a különlegességekre. Építjük is az Eiffel Műhelyház 350 férőhelyes Bánffy Operatermét, operaházi méretű  színpaddal és árokkal. De hol van az még? Egy évre innen…)

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá” – írjon nekem eztán is, hogy válaszolhassak!

Szilveszter

2016. május 30.

Top 0