• Vélemény
Ókovács Szilveszter

Az árnyék nélküli Ring

Ókovács szerint az Opera 28.

Drága Tatjána Néném!

Persze, a Niebelung gyűrűjével egyenértékű univerzumot nem szerzett (eddig) más, nem ismerek oly erősen egy kézbe markolt összművészetet, mint a Wagneré. Válogatnak koreográfusok is zenét, osztanak karmesterek szerepet, rendezők kérnek fel dramaturgot, irodalmárok bújják a mitológiát, komponisták kaparják ki maguknak regények adaptációs jogait és a többi.  Wagner viszont all-in-one volt, az össz-színházi zseni, ki is léphetne nyomába?

Még Richard Strauss sem, nem, nem erre akartam legutóbb utalni, amikor az Árnyék nélküli asszony előadásán találkoztunk. Ha lett volna több idő vagy az extázistól jobban halljuk egymást, kifejtettem volna, hát most megteszem.  Mert ha csak egy mondatnyi a lehetőség, akkor tényleg az a tétel áll elénk, hogy amit Strauss bibliai tragédia (Salome), kispolgári komédia (Rózsalovag, Arabella, Intermezzo, Hallgatag asszony), antik görög (Elektra, Ariadne, Daphne, Helena), antik római (Danae szerelme), középkori német (Guntram, Tűzínség) megzenésítések, vagy épp művészetfilozófiai (Capriccio) és történelmi-pacifista (A béke napja) művek mellett ezzel az egyetlen Árnyék nélküli asszony képvisel csak teljesen kiépített,  gömbbe záródó saját világot. Senkiével össze nem keverhető, de minden előzménnyel elemeiben mégis rokon galaxis ez a partitúra.

A mai napig nem tudom, véletlen-e, hogy 95 esztendőt kellett várni, mire a Bécs-Budapest távolságot megteszi végre e mű: olyan lassú sebesség, mintha valaki 7 métert gyalogolna egy nap – és ebből  a lassú napból több mint 34 ezer volt… Nehéz az Árnyék nélküli (Strauss önironikus német betűszó-rövidítésében, amely a „másik”, a népszerű Strauss darabjához, a Denevér iszákos börtönőréhez hajlítva FROSCH-ként utalgat operájára) magyarországi lassúságát a partitúra bonyolultságával vagy a történet extremitásaival letudni. Nincs nehezebb az Elektránál, nagyobb besetzung sincs annál, 105-en ülnének a zenekari árokban, ha beférnének oda. Nincs frivolabb a Saloménál: egy levágott fejjel csókolózó mezítelen nő az erkölcstelenség mélypontja, pláne abban a században, ahol Báthy Anna-típusú énekesek voltak a szexbálványok, miközben válluk vagy bokájuk se látszhatott ki (és lehet, hogy nem is jártak rosszul a kortárs nézők, hm). Ami pedig az absztrakciós készséget illeti, az Ariadne Naxos szigetén olyasmit követelt meg a publikumtól, amelyet később csak a posztmodern: két különböző műfajú darab paralel előadását élvezze… Természetesen azért hozom épp ezeket a példákat, mert Budapesten mindegyiket eljátszották – a Frau ohne Schattent pedig mégse.

Akkor meg mi lehetett az ok? Tartja magát egy ellenőrizhetetlen legenda, amely szerint Strauss a saját vezényléséért 1 millió osztrák pénzegységet kért volna, és ezt Budapest a trianoni vérveszteség után nem volt képes kifizetni, ugyanakkor pár év múlva, 1932-ben az Egyiptomi Helénát (hatalmas zenekari összeállítás!) maga a zeneszerző tanította be és vezényelte el, úgyhogy nehéz elképzelni, hogy ez az ok valós volna. (Később pedig Strauss szinte hazajárt Pestre, annyit dirigált itt, állítólag még az Elektra pulpitusára lépve azt is megengedte magának, hogy így szóljon a teljes díszben és megilletődöttségben ülő zenekarhoz: „Maguk meg húzás nélkül játsszák ezt a vacakot?!”)

Viszont egy sor egyéb operája sem került el hozzánk, Kocsis Zoltán búvópatakszerű vállalkozásának hosszú éveken át adott feladatot az előadatlan „straussok” pódiumra rakása. Ezek többsége viszont vagy közvetlenül a kataklizma előtt született, és így már nem maradt átfutási ideje Pestig, vagy pont a világháború alatt, és a magyar bemutató lehetősége így veszett kútba. A nyolcvan feletti szerző utolsó művei a kommunizmus térhódítására esnek, márpedig határtalan szabadság harcosainak mérhetetlen türelmébe nem fért a polgári világ Richard Straussának színpadra juttatása. A Rózsalovag és a Salome mehetett, túl népszerű volt ahhoz, hogy levetessék, de a bemutatatlan operák maradtak a sutban, még az 1918-ban színre vitt, teljesen ártalmatlan Ariadne vagy Elektra is csak egy-két szezonra térhetett vissza, évtizedekkel később. Ha a fura, a szerző életének egy valódi félreértését operává hizlalt Intermezzót nem számítjuk, aminek Hofmannstahl és mások ellenkezése miatt Strauss maga írta a szövegét (hm, prózában…), és konverzációs stílusa, zártszámok nélküli jellege elidegeníthette saját korától, csak két mű marad, ami elérkezhetett volna hozzánk, mégse tette. A két asszony-opera: a másik a víg darab, a Hallgatag asszony.

Kedves Néném, nem akarom tagadni, hogy bár idáig eljutottam, pontos okát mégse találom a FROSCH-bemutató elmaradásának. Főleg, hogy a pesti Opera élén tíz évig egy ifjú, aktív zseni állt, Radnai Miklós, cseppet sem mellékesen: zeneszerző. Most közbevethetné, hogy nyilván wagneriánus volt, és ki nem állhatta Strausst, de ez nem lenne helytálló, hisz két Strauss-operát és egy balettet is színre vitt (Egyiptomi Heléna, Arabella, Az ezüstkulcs). Szóval: marad a homály, dolgozzanak rajta a zenetudósok, mi baj volt a két, kétségtelenül hosszú, de gyönyörűségek tárházát jelentő darabbal.

Ami a FROSCH-t illeti, két éve mutattuk be. Valahol már írtam akkor róla, mekkora hatással volt rám a müncheni Staastoper felújítás utáni újranyitásának 1963-as  hangfelvétele, a Josef Keilberth-féle Frau. Később televíziós felvétel-cafatkákat is szereztem belőle: fekete-fehér kockákat, két rövidebb jelenet-részletet, és döbbenettel hallgattam a fogyatékos technikán is átütő nagyságot, emelkedettséget. Ennek jó 12 éve, természetesen sejtelmem sem volt arról, hogy egyszer módom lehet élére állni egy ekkora vállalkozásnak – mint az Opera, vagy mint ennek az operának a magyarországi bemutatója. 2011-ben viszont megadatott, hogy észrevegyem a három évvel később eljövő Strauss-évfordulót, s hogy belekapaszkodhassunk az elődök által kitűzött, de stáb nélkül maradt Arabellába, s egy évvel később mögé téve a nagyon más kamaradarabot, az Ariadnét, hogy 2014 májusát és az akkorra tervezett hatoperás Strauss150 Fesztivált már a FROSCH-sal nyithassuk. A művel, amely Strauss opus magnuma, operai főműve – itthon mégse ismeri senki.

Műsoron tartom, mert misszió ez. A szerző, a cím, a téma, a méret és a minőség missziója. Súlyos árat fizetünk a megelőző évszázad elmaradásáért, hisz a nézők ab start ma is csak Rózsalovagról és legfeljebb Saloméról óhajtanak tudni, miközben az opera műfaj öt nagy oszlopából az egyik Strauss, akinek 13 érett színpadi műve született: mi lenne velünk, ha Puccini, Wagner és Verdi művészetét ugyanilyen arányban negligálnánk? Ugyan nézőket néha lasszóval kell fogni rá, komoly mennyiségű médialövedéket használunk el, mire az ellenkezés Maginot-vonalát áttörtjük, hogy aztán szétfeszítse a büszkeség az ember mellét, amikor az odavontatott közönség állva tombol. A huzamosság lesz itt a siker titka, a fejekben a Strauss-címke átütése, gazdagítása. Mindez tíz évig is eltarthat majd.

Mert aki eljön, nem szabadul a hatás alól, Ön is láthatta. Növekszik a mű és a produkció sikere: az első felvonás lírai befejezése, az éjszaka őreinek megható korálsorai után mindig a „szó bennszakad” típusú csodálkozást érzem. A második felvonás a hatalmas zenekar kemény lövéseivel zárul, és a nézőkből már fel-feltör az elragadtatás – a harmadik, a végső finálé nagy tablóját, hihetetlenre növekvő fortisszimóját fehér izzású C-dúr boldogság koronázza, hogy aztán elcsendesedjen, megszelídüljön, a pontos indíthatóság határáig húzódjon vissza. Aztán csak a lángpallosok ropognak a színpadon, Szikora János nagyszabású eszközei, miután Halász Péter pálcája nyomán már kihunyt a záróakkord pislákolása. Ami ezután történik, egy törvényszerűen bizalmatlanul indult hosszú este katarzisát díjazza. Hál’Isten, erről több írás is született elfogulatlan tollakból, csak ezért merek ilyesmit írni, és mert a múlt héten is tapasztalhattam.

Látja, Néném, még ma is annyira hatása alatt állok a műnek, hogy a Ring-párhuzamokat már nem is maradt hely magyarázgatni. Pedig Strauss az utánzástól a kifigurázásig is eljut, ám ehelyütt egyszerűen használja a wagneri eszközöket. Hofmannstahllal vallásokból gyúrnak össze csodálatos felnőttmesét, amely rengeteg keresztényi vonást, szimbólumot tartalmaz, és nemcsak néhány alapmotívum szegélyezi, de megannyi hangszerelési ötlet folyamatos, szerves használata is hatja át a gigantikus alkotást.

Most azonban befejezem, túllövök a célon egy négyfelvonásos levéllel, és nem szeretnék húzás áldozatául esni… A legszebb sorokat legközelebb írom le Kegyednek!

Búcsúzom mint mindig, vigyázzon Magára, örülök nagyon, hogy láttam! „Zsdú átvétá, kák szálávej létá” – írjon nekem eztán is, hogy válaszolhassak, csókolja e rémesen hosszú írás után

Szilveszter

2016. május 16.

Top 0