• Vélemény
Ókovács Szilveszter

Nem fenékig Terfel (mégis jó!)

Ókovács szerint az Opera - 31

Drága Tatjána Néném!

Prima della personalitá, poi il canto? Ezt a XVIII. századba gravitáló kérdésformulát, az elméleti és praktikus csaták nagyszerű ürügyét máris hadd írjam legfelülre, sajátosan mai transzformálásban, persze. Mivel azonban megint láttuk egymást futólag Kegyeddel, és megint megkaptam, hogy levélváltásaink eleve és számítottan rapszodikus volta nem oldoz fel azon kötelesség alól, hogy megkezdett témákat befejezni, beígért sorokat pedig teljesíteni illik, máris mással kell indítanom.

Sokat látott egyik tanácsadóm, akire legutóbb céloztam, tehát a következő szentenciával sokkolt: egy repülőgép stabil eszköz, az időjárás önmagában nem okoz nagy gondot neki, Faraday-kalitka stb. Összességében egy vezetési vagy navigációs hiba sem, hisz a másodpilóta vagy a kapitány korrigálhat, nem is beszélve a műszerekről. Sőt, önmagában a technikai problémától sem kell félni, ott is van mód sok megoldásra. Baj akkor van, ha ebből a háromból két rendszer egyszerre omlik össze… Ha az időjárási anomáliára rossz a pilóta válasza, vagy a fedélzeti műszerek viharban romlanak el de nagyon, vagy esetleg a hajtómű leállását a repülőgép vezetője kapitális hibákkal tetézi.

Na mármost, ez az okfejtés az operai évadra vonatkozott, amelyben nagyon szép vállalás a Lear, igen klassz produkció a Vihar, és dicséretes a Hamlet felelevenítése is, viszont ezek együtt megrémisztik a közönséget… Nem osztottam a vélekedést, mert hetvenféle produkciónkból három (csak nagyjából, mert valóságban nem is annyira) ha kortárs mű,  az nem sok. A fenti repülős példánál is a hajtómű elszállását emlegettük, és ezzel nem csereszabatos az egyik olvasólámpa kiégése mint műszaki vészhelyzet – remélem, érthető valamennyire az arányok aránytalansága vagy a metafora sántítása, itt le is zárnám a múlt levél lábjegyzetelését.

Mert itt van nekünk az az olasz nyelvű tételmondat, tetszik tudni, ott az elején. A régiek, Mozart és még korábban Gluck érája szöveg és zene együttélését firtatta, ki a tyúk ott, s ki a tojás? Zene vagy szöveg, ki kinek engedelmes szolgálóleánya? (Salieri operát is írt e zaftos vitából.) És akkor a Shakespeare400+ Fesztivál záróeseményére, 25 ezer fizető néző mögé megérkezik egy walesi bárd, egy hegyomlásnyi, de rettentő pozitív és nyíltszívű operaénekes, és kedvenc sörösüvegével együtt színpadra hozza megint a bizonyos átformált tétel eredendő bicegését: a személyiség vagy az énekesi teljesítmény való-e előrébb?

Bryn Terfel természetesen hatalmas fazon, akarom írni, nagy egyéniség, olyan, akinek az áriaestjére éppúgy emlékszik később is az ember, mint komplett operaelőadására. Pár éve Zürichben volt szerencsém Hollandiként látni, és bár a hírhedt monológ tetején fakó volt a hang, és el is fáradt a művész (mindenki elfárad), az alakítás egyszerre hozta egy csúcson járó tengeri medve erejét és a szerelemre lobbant férfi vágyát. Akkor Andreas Homoki rendezése pedig eléggé ellene dolgozott a nagy érzelmeknek, hisz egy hajózási társaság mahagóni vezérlőtermében játszatta, übersteril helyen. A kultikus szőrcsuha és viseltes cilinder abban a környezetben a mondai vadembert nyíltan megmutatta, de a szerelemhez Terfel maga kellett. És aki minapi estjét látta-hallgatta az Operaházban, ezzel vakon is egyetért.

Terfellel aznap lógtam kicsit együtt, furikáztam őt a belvárosban, és rettentő büszke volt a saját jogán először EB-re kijutó walesi tartományra, megvitattuk, hogy miért nem csak a Falstaffot kéne énekelnie a Verdi-Shakespeare opuszok közül (szerintem a Macbethet is elbírná, nem olyan magas az!), és még arra is hajlandó volt, hogy kicsiklandozhassuk belőle a Királylépcsőn felgyalogló koronás főt… Aztán a sajtóbeszélgetésen már lehetett sejteni, hogy itt one-man-show készül, mármint másnap este a színpadon. A kifejezett gyakorlótempókkal lohasztó karmester (igazából Terfel saját korrepetitora) arról gondoskodott volna, hogy az este mindenképp gyorsan felejthető legyen, de aztán rendre jött a walesi, és pompás figurákat állított színre. Falstaff ott pöffeszkedett, Boito Mefistója fütyült a világra, Gounod-é inkább ijeszteni akart, és Jago is megjelent, habár kissé takartabb hangon, az igaz. De Wotan… nos, ő tényleg a legkedvesebb lányától búcsúzott a Tűzvarázsban, többek a szemüket törölték, én meg az emléket nem akarom soha.

Pedig akinek füle van, hallja: a most 50 esztendős művész basszbaritonja kiszáradóban, egy-egy megfújt, maszkba helyezett tartott hang vagy exponált magasság mutatja a valahai (víz-)szintet, amikor még áradt a voce. De ez hullámvölgy vagy lejtmenet most kit érdekel, amikor szép tónussal, fékezhetetlen sugárzással és minden geg dacára feltűnő pontossággal és eredendő muzikalitással lépdel Tevje is, és egy áriaest szükségképpen eszköztelen színpadán kis magánjelenetek alakulnak. Mivel a Shakespeare400+ Fesztivál záróeseménye is a brit énekes hangversenye, néha már azt hinnők, valamilyen pátoszos, mintaszerűen artikulált, de persze, nagyon is királysági angollal mondott shakespeare-i szöveg az, mellyel két szám közt a publikumot szórakoztatja, de a tejesember recitativót helyettesítő monológja hangzik csak ily szépen, míves tolmácsolásban, nem az Avoni Hattyú.  A legvégén a bejáratott est egy walesi altatóval zár, szerintem kár a szimfonikus hangszerelésért (Te Kanawa maori dala is a cappella volt megható vagy tíz éve a Müpában), de Terfel így is álomba szenderíti a karjába mímelt pólyást – és úgy elszédíti a népeket is, hogy az első sorban egy úrból csak kirobban az idejekorán tapsikolás.  A 193 centis Bryn csisseg a pasasnak, hisz alszik a fiktív gyerkőc: és sokadszor, habár aznap utoljára ujja köré csavarta rajongóit a derültséggel, amit kivált ez a mosolygó, csupa pozitív töltésű figura.

Terfel jött, látott és győzött: mi meg alig győzzük visszahívni, a Falstaff és a Walkür-Wotan mellé már a Köpeny Micheléje és a Schicchi címszerepe is felsorakozott. Nem tudni ma még, melyikből lesz valóság, de hogy a gyermeklelkű Bryn Terfel jelmezben tér vissza deszkáinkra, azt lefogadom. S hogy ilyenkor miért fontosabb a személyiség, mint a hangi perfekció?  Talán mert az arányokon múlik most is minden: itt egy időnként kissé fekvés- és dinamikaproblémás voce találkozott a legnagyobbak formátumával, és összességében elsőosztályú énekesszínészt állított elénk. (S ami négy és fél esztendővel ezelőtt, ugyancsak a mi zenekari művészeinkkel a Müpában másképp – nagyobbat – szólt, annak oka csakis az Operaház sokkal natúrabb, ha tetszik, kényelmetlenül igazmondó akusztikájában keresendő, ahol énekelni, hogy is mondjam, sosem volt fenékig Terfel. Hát ezért.

Én így láttam, Kegyed másképp? „Zsdú átvétá, kák szálávej létá” – írjon nekem eztán is, hogy válaszolhassak!

Szilveszter

2016. június 7.

Top 0