• Kultúra
Verasztó Annamária
Verasztó Annamária

"Ő egy szabad lélek volt" - Lajos Mari Hemző Károlyról

Lajos Mari és Hemző Károly nem csak az életben voltak társak: nevük a munkában is összeforrt. Közösen jegyzett szakácskönyveik Lajos Mari receptjeivel és Hemző Károly fotóival közel 4 millió példányban keltek el. A híres fotográfus 2012 novemberében halt meg, felesége azóta is dolgozik a hatalmas életmű gondozásán. A Magyar Nemzeti Múzeumban március 15-ig látható a Hemző Károly fotóiból összeállított életműkiállítás, Lajos Marival ennek kapcsán beszélgettünk.

Lajos Mari

Lajos Mari

Fotó: Mészáros Annarózsa

Ön milyen szerepet vállalt a kiállítás előkészítésében? Mi volt az, amit mindenképpen szeretett volna viszontlátni a férje életművéből?

Ezt odáig vezetném vissza, hogy amikor Karcsi már nagyon beteg volt, állandóan arra kértem, csináljon egy körülbelüli válogatást, hogy mit tart fontosnak az életművében, azt pedig próbáljuk meg kivenni a nagy egészből és digitalizáljuk, hogy ne menjen veszendőbe. Magamtól nem is tudtam volna, hová nyúljak ebben a hatalmas életműben. Amikorra eluralkodott rajta a betegség, amelyet 18 éves korától hordozott, már nagyjából kialakult, hol lehet ezt-azt-amazt keresni.

EZT IS AJÁNLJUK:

    Úgy tudom, az egész család részt vesz az életmű gondozásában, még a képek digitalizálásában is.

    A Hemző Károly Alapítvány keretein belül a vejem, Lakatos Lajos, megajánlotta, hogy elkezdi beszkennelni a férjem képeit, a negatívokat főként. Aztán megpróbálja a negatívokhoz rendelni a vintage-okat, amelyek egyfelől a Múzeumban vannak, másfelől itthon. Napi 8-10 órában dolgozott, kimondhatatlanul hálás vagyok neki. Óriási dolog, hogy nézőkép-változatukat oda tudtuk adni a Múzeumnak is, meg a kurátoroknak is. Karcsi még életében megkérte Szarka Klárát, aki nagyon régi kollégája és jó ismerőse volt, hogy szakmailag gondozza az anyagát, mert én minden egyebet megteszek, de a szakmai tudást nem tudom hozzáadni. Így ott lehet a Nemzeti Múzeumban is, és Klárinál is ez a sok-sok, közel 200 ezer kocka. Ha keresnek valamit, megtalálják a számítógépben, mi pedig a szám alapján ki tudjuk emelni a helyéről a negatívot, amit aztán a célnak megfelelően élesben is be lehet szkennelni, lehet retusálni vagy photoshopolni. Körülbelül a fele van feldolgozva az anyagnak. Elsősorban abból a halomból tallóztunk, amit még Karcsi válogatott össze. Így tudtunk segíteni a múzeumnak a képek agnoszkálásában, illetve a negatívokat és a saját vintage-kópiáimat is kölcsönadtam, ahol kellett, és persze néhány személyes tárgyat, rekvizítumot is rendelkezésre bocsátottam.

    A kiállításon eddig soha nem látott, elveszettnek hitt képek is szerepelnek. Ezeket milyen érzés volt először meglátni?

    1956-ban sok érték ment veszendőbe, hiszen nemcsak a Képes Sport, hanem a Honvéd Egyesület archívumát is csaknem kiürítették. Kiscsatári Mariannának jutott eszébe, hogy az a gyakornok kislány, aki náluk volt, aztán a Hadtörténeti Múzeumba került, nézze meg, vajon nincs-e ott valami Hemző, hiszen ő 1952-56 között a Honvéd fotósa volt. Volt - csak rá kellett keresni - Karcsi nagyon örült volna ezeknek a képeknek.

    Önt, aki a legközelebb állt Hemző Károlyhoz, és az alkotótársa is volt, érték esetleg mégis meglepetések, új felismerések az életműkiállítás előkészítése során?

    A kiállításért nagyon hálás vagyok a Nemzeti Múzeumnak és mindazoknak, akik ebben segítettek. Szarka Klári főkurátor pillanatnyilag tényleg az életmű legjobb ismerője. Még nálam is több képet látott, más szemmel válogat és néz. A múzeumban olyan képek is a falra kerültek, amelyeket lehet, hogy sem Karcsi, sem én nem tettünk volna fel. De ha egy kívülálló szakember úgy látja, hogy ez jellemző volt rá, akkor ő jobban lát, mint amennyire a közvetlen hozzátartozó. Egyébként a mai napig érhetnek meglepetések: akárhová nyúlok, kép-, dia- és negatív-hegyek omlanak rám.

    Van olyan összbenyomás vagy üzenet, amelyről mindenképpen szeretné, ha kialakulna a látogatókban a férje személyiségéről?

    Karcsit minden tekintetben az ember érdekelte, fotográfiái is erről vallanak. Tipikus ikrek volt, kétarcú karakter. Bizonyos értelemben kényelmes, így fiatalon megtanulta, hogy legjobb, ha mindent azonnal felír, és a helyére tesz, hogy később könnyebben megtalálja. Bohém, ugyanakkor kifejezetten rendes, rendszerető ember volt, ennek köszönhetően viszonylag nagy rendet találtunk a dolgai között. Szépen beborítékolt mindent. A róla szóló sajtóanyagot, kritikákat is rendszerezte, eltette. De még így is találtam néhány olyan dobozt, amelynek a tartalma – a kor, a divat, egyebek alapján – még felderítésre vár.

    Karcsit könnyű volt szeretni. Karakán, de békés, jó természetű volt, imádta az életet, a szépet és minden jót. Ha választania kellett egy jó buli, szép nő, vagy valami számára értelmetlen vita, összetűzés között, biztos, hogy elvei fenntartásával, de az előbbieket választotta.

    Több nyilatkozatból is kiderült, hogy Hemző Károly elképzelhetetlennek tartotta az életét fényképezés nélkül. Ön hogyan látja: a különböző korszakai, témaválasztásai mennyire voltak tudatosak, vagy mennyire adódtak a körülmények változásából?

    Karcsi nekem a társam, a szerelmem, az életem volt, így furcsa, hogy ezt én mondjam ki, de ő kivételesen tehetséges ember volt, aki éjjel-nappal dolgozott: ez volt a szenvedélye. A gép, azt lehet mondani, állandóan nála volt, nem lépett ki a házból nélküle. Mindent fényképezett, ami meglódította a fantáziáját. Például, ha elmentünk nyaralni, akkor lehetetlen volt vele végigmenni egy utcán. Képes volt várni fél órát, amíg valaki kijön egy üzletből vagy egy utcából, és ott lesz a szituáció. Amikor pedig hazajöttünk, annyira izgatta, mit csinált, hogy mielőtt enni, inni, vagy bármit akart volna, rohant a laborba, hogy előhívja a filmeket. Amíg kisebb lakásban laktunk, ahol a fürdőszoba volt egyben a labor és a sötétkamra is, ott nem sok verzió volt! Karcsi vagy képeket hívott elő, vagy nagyított, vagy fürödtünk - de ezt nem panaszképpen mondom, hiszen később lett rendes labor. Mint ahogy a főzést, ételfotózást sem a mostani műteremben kezdtük, hanem a saját kis konyhánkban.

    Nagyon sokat segített neki a kezdeti sportfotózás. Ott aztán észnél kellett lenni, mert ha lemarad az ember az eseményről, az megismételhetetlen, nincs tovább! Az élete folyamán különféle területeken és témákban, dolgozott, ezeknek a lenyomata is mind ott van a munkásságában.

    A gasztronómia például azért jött nagyon jókor, mert Karcsi a saját műtermünk nyugalmában magának diktálhatta a ritmust. Az ételfotózás olyan – a vásárlás és az előkészítés miatt – , hogy ideális esetben egymást követő napokon érdemes dolgozni. De ha ő azt mondta, hogy 11 előtt ne kezdjünk, akkor nem kezdtünk, és ha fél 12-kor azt mondta, hogy egy kicsit pihenne, akkor pihent! Minden megvárt bennünket. Azt hiszem, megnyugtatta, hogy bárminemű kényszer nélkül dolgozhat, létrehozhat valami kedvére valót, mert a munka mindig nagyon fontos volt számára.

    Mit jelentettek neki a pályáján a külvilág visszajelzései, a díjak, az elismerések?

    Karcsi, mint említettem, nagyon szorgalmas ember volt. Tudta, mi a dolga, és tette. Az volt az elve, hogy a fotós ne a száját jártassa, hanem fényképezzen. Arról, hogy mennyire tehetséges, mindig azt mondta, “majd az utókor eldönti”. Hát, most itt vagyunk mi utókornak. Lehet, hogy valakinek három képéből három zseniális, de én azt gondolom, mégis valószínűbb, hogy harmincból három az. Sokat kell dolgoznia ahhoz egy fotográfusnak, amíg harmincban megtalálja azt a három képet, melyet tényleg felvállalhat. Karcsi nem szerette, ha fotóművésznek titulálják. Fotográfusnak tartotta magát, akinek az a dolga, hogy meglássa és dokumentálja, megláttassa a körülötte lévő világot. Már szép férfikorban volt, amikor elkezdett kiállításokban gondolkodni. Ha összegyűlt annyi anyaga, amennyibe ő belelátta azt a témát, ami éppen érdekelte, ami az ő habitusát, filozófiáját tükrözte, akkor azt a falra tette, megmutatta.

    A legnagyobb szenzáció a '76-os, Műcsarnok-beli kiállítása volt. Ez volt az első olyan fotókiállítás, ahol nagyméretű képek kerültek a falra. Egészen meghökkentőek voltak. A fertőrákosi kőfejtőnél készült képen például életnagyságúnál is nagyobb volt az alak a falon. Folyamatosan és sokat dolgozott, egyik kiállítás jött a másik után, és sorra megkapta a díjakat, kisebb és nagyobb jelentőségűeket is. Ő soha nem dörgölőzött, nem ügyeskedett, nem lobbizott. Utólag, hallomásból tudtam meg a fotós kollégáktól, hogy amikor egy-egy díj odaítélésekor felmerült a neve, szinte egyhangúlag szavazták meg neki.

    Nekem szívfájdalmam, hogy a Kossuth-díjat végül is nem kapta meg. Állítólag fel volt terjesztve 2013-ra, de 2012 novemberében meghalt. Sajnos nem adták neki oda időben. Nem is volt divat a fotósoknak Kossuth-díjat adni, ebben Korniss Péter jelentette az áttörést.

    A Hemző Károly-díjat milyen céllal hívták életre? Minek alapján választják ki a díjazottakat?

    Amikor Karcsi meghalt, elhatároztam, hogy nem hagyom feledésbe, veszendőbe menni ezt a hihetetlen életművet, amelynek nagy része még rendszerezésre, feldolgozásra vár. Miután a saját gyereke meghalt, idős húga Amerikában él, az a gondolatom támadt, hogy legyen egy “közös gyerekünk”, a Hemző Károly-díj, amely őrzi az emlékét. Ennek jegyében hívtam életre az Alapítványt, amelynek a család segítségével magam biztosítom a pénzügyi hátterét.

    Amikor Karcsi a Képes Sporttól a Magyar Szemléhez került, ami a Külügyminisztérium lapja volt, képszerkesztőként dolgozott. Jöttek a fiatal fotósok, hozták be neki az anyagaikat, ő pedig mindig nagyon sok szeretettel és türelemmel foglalkozott az ifjúsággal. Ez indított engem arra, hogy a díjat mindenképpen 35 év alatti fotográfusok kaphassák meg, akik azért már letettek valamit az asztalra. A pályázás módja az, hogy a kurátorok, illetve a tanácsadó testület tagjai, akiknek nagy spektrumú rálátásuk van a fotográfiai életre, javaslatokat tesznek a zsűrinek, amely meghozza a döntést. Minden évben, Karcsi születésnapján adjuk át ezt a díjat, egy csekély pénzösszeg kíséretében. Eddig két nagyon tehetséges fiatal díjazottunk van: Hajdú D. András és Móricz-Sabján Simon.

    A pályatársaktól származó inspirációk hogyan voltak jelen Hemző Károly életében? Igazi különlegességnek számít például, hogy 1996-ban Lépcsőház Galéria nyílt a saját házukban 50 fotós munkáiból...

    Amikor elkészült a műterem, és adódott ez a rendkívül vonzó fehér felület a lépcsőházban, én azt gondoltam, hogy majd szépen válogatunk Karcsi képeiből, és azokkal telerakjuk. Ő meg azt gondolta, hogy nem ezt kellene, hiszen annyi tehetséges fotós kolléga és annyi jó kép van, azokat szívesebben nézegetné, kérjünk tőlük! Azt hittem, nagy sértődés lesz abból, ha valakit kifelejtünk a sorból, vagy nem oda kerül, ahova gondolja. De Karcsi azt mondta, megkockáztatja, hogy ideig-óráig valaki esetleg megorrol rá. Éppen az ellenkezője történt: végül olyan sok fotós képe került a falakra, hogy amikor a galériaavató volt, nem tudtuk egyszerre meghívni őket. Négy buli volt, csak úgy fértek be a műterembe. Mostanra már sajnos sokan nincsenek közöttünk.

    Kettejük neve a gasztronómia terén összeforrt. Ettől függetlenül a gasztronómia mennyire vált Hemző Károlynak magának is szenvedélyévé? A kiállításon helyet kaptak azok a fotói, amelyeket egy "Konyha másképp" nevű mappába rendezett. Ezeket munka közben, saját örömére, magának készítette?

    Karcsi szerette a jó ételeket, italokat, sokra becsülte az asztal örömeit, jó volt neki főzni - ő maga inkább a nyári grillezések alkalmával jeleskedett, de vásárolni is remekül tudott – közös munkánk kialakulása és története azonban egy másik fejezet... Szerette a folyamatot, amíg a hozzávalókból étel lesz, édesanyja is kitűnően főzött. Talán ez a magyarázata annak, hogy az ételfotózást is a legmagasabb szinten művelte. Ennek hordalékaként látta meg a groteszket, a különöset, a másképpent. Ő a képeket soha nem magának készítette, bár konkrét célja egyelőre nem volt vele. Szerintem minden fotós egy kicsit exhibicionista! Azért dolgozik, hogy amit ő lát, azt hadd lássa más is. Nálunk a maguk természetes technológiai folyamatában készültek az ételek. Amikor elkezdem verni a tojáskrémet, természetesen fröcsög szanaszét, én pedig gumilapáttal szépen letakarítom a tál faláról. Karcsi egy ilyen alkalommal azt mondta: „Várj!” - és belefényképezett a tálba. Ebből született a kép, ami ott van a Múzeum falán. Van egy sorozata késekről is: ezt nem tudom igazán megfejteni, mert nem volt agresszív alkat, de nagyon izgatta őt a kés többrendbéli funkciója. Amikor szeleteltem a húst vagy a zöldséget, akkor is meg kellett állnom, hogy fotózhasson.

    A fázisfotók készítésekor ott állt a pult mellett, várta a pillanatot, hogy kattinthasson, de már működésbe lépett a fotós agya. Amikor azt látta, hogy két frissen felütött tojás úgy néz ki, mint egy E.T., ez számára kép volt, megcsinálta. Tekintve, hogy több mint 30 éven át fotóztuk az ételeket, nyilván akadt egy-két groteszk, sőt, olyan is, ami még engem is mellbevágott, mint a kiállított képen látható két hal. Ő a kész fotón megjelent képbe belelátott egy olyan mozzanatot és jelentést, amely egy másik gondolatot ébresztett. Természetesen nem csak annyi van ezekből, amennyi a múzeumban fent van a falon! Egy egész könyvet tudnék összehozni belőlük!

    Karcsit érdekelte a primér látvány, de még jobban érdekelte a „möge”. Az ő képpárjai, vagy hármas-négyes képei is úgy születtek, hogy van egy kép, amelyet mindenki lát, de két egymás mellé tett kép már egy harmadik jelentést hordoz. Ha pedig van egy harmadik kép is, akkor még eggyel több, illetve tetszőleges jelentése lehet. Karcsit soha nem a szimpla, az egyszerű érdekelte, hanem az, ami gondolkodási szabadságot enged. Ő egy szabad lélek volt, ezért is az a kiállításnak a címe, hogy Szabad szemmel.

    A Szabad szemmel - Fotó Hemző című kiállításról bővebben itt írtunk.

    Top 16