• Kultúra

Különleges bemutató az Operában - az egyik legsikeresebb kortárs opera Budapesten

Aribert Reimann operáját, a Leart az 1978-as müncheni ősbemutatót rendező legendás alkotó, Jean-Pierre Ponnelle munkája nyomán viszik színre. Anger Ferenc instruálja a színészeket, Zöldy Z Gergely rekonstruálta a jelmezt és díszletet, a főszerepeket híres, nagy művészek éneklik. A címszereplő Tomas Tomasson. A közelgő bemutatóról a Faktor Ókovács Szilveszterrel, az Operaház főigazgatójával és az előadást vezénylő nemzetközi hírű karmesterrel, Stefan Soltésszel is beszélgetett.

A Lear alkotói: Ókovács Szilveszter főigazgató, Stefan Soltész karmester, Tómas Tómasson címszereplő, Anger Ferenc rendező, Zöldy Z Gergely látványtervező.

A Lear alkotói: Ókovács Szilveszter főigazgató, Stefan Soltész karmester, Tómas Tómasson címszereplő, Anger Ferenc rendező, Zöldy Z Gergely látványtervező.

A Lear az egyik legsikeresebb német kortárs opera. A művet a Bajor Állami Operaház rendelte meg Aribert Reimanntól, akit a legendás bariton és karmester, Dietrich Fischer-Dieskau győzött meg arról, hogy vállalja el a rendkívül nehéz feladatot. Az 1978-as ősbemutató óriási sikert aratott: nemcsak a szakmai visszhang volt kedvező, hanem a közönség tetszését is elnyerte a vállaltan bonyolult, nem egykönnyen befogadható zenei anyag. A bemutató óta eltelt évtizedekben német nyelvterületen kívül San Franciscóban és Tokióban is bemutatták a darabot, az idei évadban pedig Budapest mellett Párizsban is műsorra tűzik.

Újra színpadon egy zenetörténeti jelentőségű rendezésAribert Reimann Shakespeare-operájának magyarországi bemutatója több szempontból is jelentős kulturális esemény. Az előadás Jean-Pierre Ponnelle világhírű operarendező művészete előtt is tiszteleg. Ponnelle a világ legjelentősebb operaházaiban állított színpadra műveket, a január 30-i előadás pedig az ő 1978-as Lear-rendezésének rekonstrukciója lesz. A magyarországi Lear rendezője, Anger Ferenc azt mondta, hogy nem adaptációról vagy felújításról van szó, hanem valóban az eredeti rendezés kerül színpadra. Az előadás alkotói rengeteget dolgoztak azon, hogy mindenféle feljegyzés, dokumentum vagy rendezői példány teljes hiányában, mindössze egyetlen 1982-es felvétel alapján rekonstruálni tudják a 36 évvel ezelőtti koncepciót és kivitelezést, azaz, ahogy Anger Ferenc mondta: „megismerjék egy rendezőzseni gondolatait és munkamódszerét”.

Zöldy Z Gergely látványtervező rekonstruálta a jelmezeket és a díszletet, amelyet az eredeti előadásban szintén Ponnelle tervezett. „Pszichoanalitikus művészeti nyomozásnak” nevezte az aprólékos munkát, amellyel feltárták Ponnelle gondolatmenetét, a mélyebb összefüggéseket.

Ókovács Szilveszter

Ókovács Szilveszter

A darab magyarországi bemutatását Ókovács Szilveszter kezdeményezte. Az Operaház főigazgatója elmondta, hogy őket is váratlanul érte, amikor kiderült, hogy a Ponnelle-rendezés reprodukálásában semmilyen korabeli dokumentációra nem támaszkodhatnak:

„Amikor Nikolaus Bachler, a Bajor Állami Operaház intendánsa itt volt 2 éve, akkor vetettem fel neki, hogy szeretném, ha színre vinnénk Magyarországon a Leart, ha lehet, a Ponnelle-féle verziót” – mondta Ókovács Szilveszter a Faktornak. „Elkértük ehhez Münchenből a terveket, és felvettük a kapcsolatot a Ponnelle-örökösökkel is. Sem ők, sem a színház nem tudtak segíteni. A világ egyik legnagyobb operaháza Münchené, biztos óriási emléktáruknak vagy gyűjteményüknek kellene lennie, de ezzel kapcsolatban semmilyen emlékük nem volt. Ez megdöbbentett minket. Hatalmas munkát kellett belefektetnünk abba, hogy újra létrehozzuk a terveket.”

A munka olyan sikeres volt, hogy már most, három héttel a premier előtt kész színpadon és világításban próbálnak a művészek, Ponnelle időtlen díszletében.

„Ez egy elég egyszerű színpad. A különlegessége az, hogy nincs benne semmi teátrális. Sziklák, kövek, zöld angol táj, a sziklák között sás nő” –mondja a főigazgató. „Ponnelle nagyon egyszerű eszközökkel élt. Münchenben, főleg a Nyári Fesztiválon mindent kérhetett volna, akár hatalmas épített palotákat is, ami ráadásul az ő stílusához közel is állt. Ezért döbbenetes ez az egyszerűség. Semmit nem von el a szem figyelméből. Amikor pedig majd kitör a vihar a darabban, a színpad széle felkunkorodik egy érdekes megoldással, és föl-lejárnak majd az utcák. A felső színpadról lejövő vasrudak, amelyekre a díszleteket akasztjuk – ezeket trégernek hívja a színházi nyelv -, föl-le fognak járni, mind a hetvenvalahány. Meg lesznek világítva, tehát tulajdonképpen egy vasvihar lesz fönt, de pusztán már eleve meglévő színházi eszközökkel érjük ezt el.”

„Szerintem ezért is időtlen ez a rendezés” - teszi hozzá Ókovács Szilveszter. „Nincs benne utalás 1978-ra, Shakespeare kora sem tűnik fel benne, ez egy elidegenített, tőlünk távol tartott, mondai környezet. Olyan, mintha egy mesét néznénk, de annak a rossz végű változatából. Egy sáros, baljós, viharos környezetű mesét, amelyben túl vannak rajzolva a dolgok. Ez '78-ban pontosan azt a hatást válthatta ki, mint most. Ilyen értelemben az üzenet képileg nem változott, vagy nem avult el. Más kérdés, hogy a hatalomért való gyilkolás mit üzent akkor, és mit üzen most. Ez biztosan változott, de az nem tűnt el, hogy ma is lehet azon ámulni, hogy még egy családon belül is mire lehet képes a hatalomvágyás. Viszonyok megszakítására, teljes fölszámolására, vagy akár gyilkosságra is.”

Határok feszegetéseAz opera szerzője, Aribert Reimann személyesen is részt vesz majd a budapesti főpróbán. Reimannt tanárként, dalszerzőként és operakomponistaként is az emberi hang és annak korlátai foglalkoztatják, a szakirodalom az énekesek komponistájaként emlegeti. Énekhang tekintetében gyakran a megvalósíthatóság legvégső határáig megy el, nagyon nehéz feladat elé állítva az énekeseket.

„Az énekeseknek negyedhangokat kell énekelniük, tehát egy nemlétező zongorabillentyű hangját, két billentyű közötti hangot kell eltalálniuk.” – mondja Ókovács Szilveszter. „Iszonyatosan bonyolultak a szerepek, nagyon nagy ugrások vannak bennük, van, hogy egy oktávon túl kell még 4-5 hangot ugrani, és ezt egybefonni. Nem is éneklésről van szó, hanem olyan karakterábrázolásról, amelynek a beszédhez és az énekléshez is köze van, méghozzá egyszerre, nem külön-külön. Olyan is előfordul benne, hogy az, aki beszél, egy ütemen belül falzett hangot is használ, mert valakinek a képében akar megjelenni, de közben saját maga is jelen van, egy teljes funkciós normál férfihangot énekelve. Tartottunk attól, hogy hogyan alakul a kortárs operához kevésbé szokott énekeseink ilyen nehézségű darabbal való találkozása. A legjobb erőink lesznek jelen az előadásban, akiket használunk az évad más pontjain, más darabokban, tehát nem tudnak csak erre koncentrálni. Kérdés volt, vajon sikerülhet-e megtanulniuk ezeket a nehéz szerepeket. Nagy és kellemes meglepetés, hogy nemcsak sikerült, hanem az egyik legigényesebb karmester, Stefan Soltész is elégedett velük. Soltész úr nagyszerű karmester, az előadásokon hozza ki magából a legtöbbet, próbákon viszont kegyetlen: számon kéri, amit csak lehet. Többen nagyon féltek tőle, és attól, hogy mi lesz, ha egy félhang nem lesz a helyén, vagy egy rész nem fog menni. Az énekesek nagyon alaposan megtanulták a szólamukat, komolyan vették, időben felkészültek, már decemberben voltak zenei próbák. Stefan Soltész nagyon helyesen fel akarta mérni, hogy hogy állnak. Január legvégén lesz a bemutató, de ő már december 9-én megjött, és megnézte, hol tart a felkészülés. De a többség már nyáron megtanulta a művet.”

Világhírű művészek, rendhagyó élményA zenetudósok korunk legszélsőségesebb, legféktelenebb zenéi között tartják számon a Leart: a kizökkent világot húsba vágó erővel érzékeltetik a sikolyok, recsegések-ropogások, fogcsikorgatásra emlékeztető erős hanghatások. Ez a sötét és bonyolult zene a magyar származású Stefan Soltész karmester dirigálásával szólal majd meg, aki a világ legnagyobb operaházainak állandó vendége. A Lear premierje után Salomét vezényel Luxemburgban, Mefistofelét Baden-Badenben és Trisztán és Izoldát Varsóban, a Magyar Állami Operaházba viszont mindig különleges örömmel tér vissza.

Stefan Soltész

Stefan Soltész

„Most már négy éve vezénylek itt újra. Amikor elkezdtem a karrieremet építeni, főként Németországban, illetve nemzetközileg, mindig is az volt a vágyam, hogy azért itt is vezényelhessek” – mondta a Faktor kérdésére Stefan Soltész. A világhírű karmester „a világ leghangosabb operájának” nevezte a Leart:

„Természetesen más darabokat is lehet nagyon hangosan játszani. Például Wagner: Az istenek alkonya, ha a karmester nem figyel oda, szintén hihetetlen hangossá válhat. De itt, a Learben, arról van szó, hogy nagyon figyelni kell a darab dinamikájára. Vannak pianissimo részek, de olyanok is, ahol a darab brutalitása megköveteli a hangerőt. Amikor Glostert megvakítják, abban a jelenetben muszáj, hogy olyan hangosan szóljon a zene, hogy ezt átérezzék. A karmester nem kímélheti csak azért a publikumot, hogy nekik jó legyen, hiszen akkor elvész a darabnak ez a dinamikája. A dramaturgiailag meghatározott helyeken muszáj hangosnak lenni, ezek a momentumok a darabból fakadnak.”

A különleges operát az alkotóknak is rendhagyó élmény játszani, és a nézőknek is másféle befogadói magatartást kell felvenniük. Lelki és szellemi értelemben is készülniük kell az előadásra.

„Körülbelül tizenötször vezényeltem ezt a darabot három év leforgása alatt, régebben” – mondja Stefan Soltész. „Természetesen mindig különleges élmény, de a legfontosabb az, hogy meg kell tartani a távolságot. „Coolnak" kell maradni, hiszen, hogyha nagyon elrepülünk a darabbal, akkor nem kontrolláljuk már az előadást. Én a zenekari árokban állok, én hallom a leghangosabban a zenét. Nagyon nagy erőfeszítés ezt elvezényelni, a darab végére teljesen ki vagyok merülve. Vannak nagyon szép, finom, pianissimo részek, de például az első felvonás vége, ami rettenetesen hangos, egy komoly érzelmi stressz.”

Ókovács Szilveszter a Faktor kérdésére, hogy bizonyos értelemben bátorság-e egy ilyen nehezebben befogadható darabot bemutatni, azt válaszolta:

„Biztosan az. Erről érdemes őszintén beszélni. Amióta a kortárs zene kettészakadt - Richard Strauss halála, a jazz, a rock and roll és a többi irányzat betörése talán jó cezúra lehet -, és van egy populáris része, amit könnyűzenének is hívunk, azóta a kortárs zene a kevesek kiváltsága lett. Kevesen értik, valószínűleg túl sok kód védi. Nagyon nehéz azóta operákat sikerre vinni, és a Lear ezen a nehéz opera-műfajon belül is egy különösen nehéz alkotás, egyike a legnehezebbeknek. Nem lehet összehasonlítani egy Benjamin Britten-darabbal, azt, amit a Lear követel. Egyrészt egy nehéz szöveget zenésítettek meg, a Lear egy szövevényes, sok gyilkossággal, szörnyűséggel tarkított darab. Nem azt a fajta változatosságot adja, mint például a Don Giovanni, amely hol vidám, hol szomorú, vagy tragikus, vagy drámai. Már a prózai mű is egy folyamatos, egyre erősödő nyomasztás. Ehhez társul ez a zene, amelyik a zenekartól is rengeteget követel. 48 különböző vonósszólam van benne, óriási ütőhangszer-park kell hozzá, nagyon hangos néha, máskor nagyon halk. Rengeteg effekt szólal meg benne, sokféle trükköt kell alkalmazni, a fuvoláknál vannak olyan hangadások, amelyek átmenetek két létező billentyű között, és azt is létre kell hozni valahogyan. Ez egy rettentően nehéz mű, és ehhez némiképpen a nézőnek magának is hozzá kell tennie. Abba az állapotba kell hoznia magát, hogy ezt be tudja fogadni. Azért üljön be, mert egy nagy színházi élményre vágyik. Mert az meglesz!

Olyan ez, mint felmászni egy magas hegyre. Ha már fölértünk, ott már elér egy katartikus élmény. Aki megnézi az előadást, ha visszagondol rá két hét, két év vagy húsz év múlva, azt mondja, hogy nagyon nagy kár lett volna kihagyni. Túl kell jutni bizonyos pontokon, amelyek nem a szokásos operába járás pontjai. Fülsértő, fájdalmas, nehezen kibogozható pontok is lesznek benne. De onnantól, hogy az ember belehelyezkedett, és nem azt várja tőle, amit nem lehet tőle várni, ez egy igazi élmény lesz, amit nagyon nagy baj, ha valaki átélhetné, és mégis kihagy. Aki pedig beleszeretett, biztosan látni szeretné majd újra”.

Ókovács Szilveszter szerint az előadás az Opera Shakespeare-évadának egyfajta csúcspontja lesz. A premieren kívül öt alkalommal játsszák majd a darabot, illetve májusban, az évad végi fesztiválon lesz még belőle két előadás. A január 30-i bemutatón a nemzetközi hírű hősbariton, Tómas Tómasson lép színpadra a címszerepben, a további főszerepeket pedig Bátori Éva, Kovácsházi István, Palerdi András, Rálik Szilvia és Sümegi Eszter éneklik.

Top 0