• Kultúra
Faktor

Irodalomtörténész: "Kertész Imre teljesen egyedi jelensége a magyar irodalomnak"

Kertész Imre Nobel-díjas író hosszan tartó betegség után csütörtök hajnalban meghalt. Van olyan szakértő, aki a magyar irodalom teljesen egyedi jelenségének nevezte Kertész Imrét. Más szerint Kertész egyszerre konzervatív és radikális.

Hafner Zoltán irodalomtörténész, Kertész Imre szövegeinek gondozója és köteteinek szerkesztője először 1994-ben találkozott Kertész Imrével. Hamarosan barátság alakult ki közöttük, majd Kertész Nobel-díja után ismeretségük munkakapcsolattá vált, a Felszámolás (2003) című kötetet már Hafner Zoltán szerkesztette. Ezután egy hosszú, másfél éves beszélgetéssorozatba kezdett az íróval, amelynek anyaga ma még kiadatlan, de ennek nyomán született a K. dosszié (2006) című kötet ötlete. Hafner Zoltán most azt mondta az íróról az MTI-nek :

„Kertész Imre teljesen egyedi jelensége a magyar irodalomnak”.
Fotó: Nándorfi Máté/MTI

Fotó: Nándorfi Máté/MTI

Ugyanakkor kiemelte, hogy rengeteg a félreértés az író körül. Noha valóban „radikális gondolkodású”, a posztmodern számára nehezen értelmezhető író volt, de „aki ismerte, tudja, hogy nem volt megosztó személyiség.”

„Egészen biztos vagyok benne, hogy nem ő tette magát megosztóvá, hanem a környezete nagyon nehezen tudta elviselni azt, hogy Nobel-díjat kapott”

- mondta Hafner Zoltán, aki úgy vélte, hogy az irodalmi Nobel-díj olyan fénytörésbe helyezte az írót, amely „nem nagyon felelt meg a valóságnak”. Szerinte, ha Kertész Imre nem lett volna Nobel-díjas, talán nem tartották volna olyan radikálisnak a gondolatait, így megosztónak sem tartották volna sokan, „noha akkor is ugyanazt gondolta és ugyanazt mondta volna”.

Hafner Zoltán úgy véli, hogy Kertész Imre összesen hatkötetnyi anyagot kitevő naplóit érdemes lenne a maguk teljességében megjelentetni.

Egyszerre volt konzervatív és radikális

Szántó T. Gábor, a Szombat című folyóirat főszerkesztője úgy emlékszik Kertész Imrére, hogy az író egyszerre volt konzervatív és radikális, nem tudott beleilleszkedni semmilyen ideológia szűk világába.

„Pontosan tudta, hogy a 21. századi ember nem lehet ideológiák fogja, mindig kritikával kell néznie a társadalmi és politikai folyamatokat, és mindig őriznie kell az individuum törékeny egyediségét. Kertész Imre azokhoz a 20. századi zsidó írókhoz tartozott, akik vitatkozó viszonyban álltak zsidóságukkal, de mindvégig megőrizték a zsidóságuk révén szerzett tapasztalatot és a kívülállásból eredő tisztánlátást. Vitatkozó és egyben azonosuló viszonyban élt saját zsidóságával”

- mondta Szántó T. Gábor. Szántó szerint Kertész személyében nagy ember hunyt el, aki megtapasztalta a 20. század két nagy totalitárius diktatúrájának mindennapjait. Zsidóként először Auschwitzba, majd Buchenwaldba deportálták, majd mindezt túlélve, ez a tapasztalat vált írói pályájának meghatározó témájává, illetve olyan élményanyaggá, amely a 20. századi totalitárius világrendről szóló egész életművét megalapozta.  

   "A vészkorszakot civilizációkritikai perspektívába helyezte: a Sorstalanság című művében az élményanyag feldolgozása azon a nézeten alapul, amely szerint a civilizáció kiszolgáltatottá teszi az embert mindenféle hatalommal szemben, kezdve a gyerekkorban az apai hatalomnak, a szülői hatalomnak való kiszolgáltatottsággal. Ez a későbbiekben szófogadóvá teszi az állampolgárt, így lényegében minden megtehető vele. Így alakulnak ki a diktatúrák, a totalitárius társadalmak: a nevelés teszi kiszolgáltatottá a civilizált embert a későbbi elnyomó hatalmaknak. Ez volt az a világnézet, amelyből Kertész Imre unikális, egyedi perspektívájú regényt tudott létrehozni, a Sorstalanságot. Ezzel az élményanyaggal birkózott aztán egy életen át"

- fogalmazott Szántó T. Gábor.

"A Sorstalanság elkésett könyv"A Sorstalanságot, mint önéletrajzi regényt Kertész 1960 és 1973 között írta, először 1975-ben adták ki, de csak jóval később vált ismertté. Vári György irodalomtörténész egy beszélgetés kapcsán így nyilatkozott a Sorstalanságról:

„Vitathatatlan, hogy a Sorstalanság elkésett könyv. 1975-ben az ismert okok miatt maradt el a befogadás sikere. Tulajdonképpen a megjelenését követően nem volt vele ellenséges a kritika, egyszerűen csupán sem azt nem értették, miről szól, sem pedig azt, mennyire jelentős mű. A következő igazán súlyos kötete pedig nagyon későn jött. Az irodalmi termelés rutinja, hogy hiába van egy nagyon jelentős könyved, ha nem veszik észre, nem forog a neved, vagy ha nem veszel részt az irodalmi életben, elfelejtődsz. Hogy Kertészt idézzem, ő az önkéntes száműzetést választotta. A kudarccal és a Kaddis…-sal aztán visszakerült az irodalmi életbe annyira, hogy a fontosabb kritikusok figyeltek rá, írtak róla kritikát, de ez a szélesebb közönséghez nyilván alig jutott el”.

Vári György szerint "Kertész életét úgy is el lehetne mesélni, hogy van egy ember, akit kiskamaszként elvisznek koncentrációs táborba, majdnem meggyilkolják, utána hazajön, majd beköszönt egy újabb elnyomás, a Rákosi-rendszer, s azt követően a kádárizmus, és megírja komoly lemondások árán a Sorstalanságot, egy remekművet, ám senki nem ismeri föl azonnal a jelentőségét. Ezután még sokáig, majdnem a rendszerváltásig nem kezelik megfelelő helyén az életművét, míg végre idős korában, túl a hetvenen megkapja a Nobel-díjat. Már a német siker idején sem volt fiatal, nagyon későn ért tehát úgymond révbe".

Az irodalmi Nobel-díjjal 2002-ben tüntették ki. De vajon mit is jelentett Kertész Imre számára a Nobel-díj? Pályi Márk író, szociológus így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

"Kertésznek nagyon sokat számított a Nobel-díj. Szüksége volt rá ahhoz, hogy az olvasók a helyén kezeljék a gondolatait. Egy olyan látásmódot közvetített ugyanis, amelyet egész addig senki sem képviselt, hacsak talán nem Nietzsche, s ezért nem is könnyen fogadták be. Ez a díj viszont egyfajta tekintély-jelzőként segítette abban, hogy odafigyeljenek rá, és a revelatív felvetéseit ne utasítsák el kapásból, hanem gondolkozzanak rajta".

Top 0