• Belföld

"Irdatlan rajongói klubom lett" - Bod Péter Ákos a taxisblokádról

Bod Péter Ákos sosem félt taxiba ülni, fenyegetéseket is csak évekkel a blokád után, jegybankelnökként kapott. Ipari és kereskedelmi miniszterként ő is főszereplője volt az eseményeknek, de a taxisblokádot csak egy érdekes lábjegyzetnek tartja a magyar demokrácia történetében. Szerinte nem merült fel komolyan az erőszak alkalmazása, pedig lett volna rá joga a kormánynak.

A fiataloknak már ez is olyan, mint a Rákóczi-szabadságharc

A fiataloknak már ez is olyan, mint a Rákóczi-szabadságharc

Mikor ült utoljára taxiban?

Múlt héten.

Ilyenkor eszébe jutnak a 25 évvel ezelőtti események?

Előfordul. Van, hogy maga a taxis ismer meg, és kérdezi, hogy "Ó, maga az?"

A blokád utáni hetekben sem félt taxit leinteni?

Nem volt rá okom. Soha nem volt testőröm - sem miniszter koromban, sem később. Azóta is járok busszal, taxival, és semmi gondom nem volt még belőle. Ha épp vezettem, és egy taxis észrevett a forgalomban, általában rám mosolygott és beengedett maga elé. A mostani fiataloknak persze már a taxisblokád is olyan, mint a Rákóczi-szabadságharc. Valamit hallottak róla, de nekik az én arcom már nem mond sokat.

A taxisblokád a demokratikus Magyarország első nagy tömegmegmozdulása volt. Ön szerint volt az elmúlt huszonöt évben ehhez fogható tiltakozás?

Szerintem a taxisblokád egyszeri és érdekes epizódja a rendszerváltás utáni Magyarországnak. Én ugyan lábjegyzetnek tartom mind az ország, mind a saját magam életében, de azért érdekes és fontos lábjegyzetnek. Felhívta a figyelmet arra, hogy egy viszonylag rendezett átmenetben is akadnak érzelmileg túlfűtött és kritikus pillanatok. Magyarországon nem lettek nagy sztrájkok. Igazából csendesen ment végbe egy irdatlan szerkezeti átalakulás, aminek keretében másfél millió ember veszítette el az állását, és próbált új munkahelyet találni. Előtte és utána is tartottak nagyszabású utcai rendezvényeket, de azoknak nagyon más volt a logikája.

Rájöttek a pártok, hogy ennek akár nagyon rossz vége is lehet

Rájöttek a pártok, hogy ennek akár nagyon rossz vége is lehet

Lábjegyzetnek nevezi. Akkor nem tartja meghatározó jelentőségűnek a későbbi politikai folyamatokra nézvést?

Nem igazán. Volt egy időszak, mikor az ellenzéki oldal ezt fölnagyította, mert neki nagy élmény volt. De az tény, hogy a blokád megbénította az ország életét, és egy idő múlva a pártok is rájöttek, hogy ennek akár nagyon rossz vége is lehet. Ezért óriási szerencse, hogy még időben sikerült megállítani a dolgot. Így is sok kárt okozott a közlekedés megbénulása: állatok pusztultak el platón, mert nem jutottak el a célállomásra, idős emberek nem tudták felkeresni a sírokat a mindenszentek előtti napokban. Mégis több tanulsága lett végül, mint kára, mivel nem torkollt erőszakba.

Mi volt a fő tanulság?

Például az, hogy a válságmenedzselés fontos feladata egy kormánynak, amire fel kell készülnie. Akkor is, ha ilyen komoly válság nem jött később. Voltak kormánytagok, akik ezt a tesztet nem viselték jól - őket a miniszterelnök utána lecserélte. Szokták mondani, hogy az Antall-kormány elbátortalanodott a taxisblokád után, de szerintem ez nem igaz.

Sokan azért jóval nagyobb történelmi jelentőséget tulajdonítanak ezeknek a napoknak. Vannak, akik innen datálják a rendszerváltás utáni magyar politika végletes megosztottságát, amit azóta sem sikerült felszámolni.

Én nem így éltem meg, és ezt kicsit a későbbi feszültségek visszavetítésének érzem. 1990-ben felfokozott várakozások voltak az egész társadalomban. Eltelt pár hónap a rendszerváltás után, de még mindig nem lettünk Ausztria, és ez csalódottsággal töltött el sokakat. És ténylegesen 30 százalékos volt az infláció, az árak kúsztak fölfelé, a munkanélküliség pedig kezdett dagadni. A túlzott várakozás így szükségszerűen szította az elégedetlenséget, októberben pedig jött ez a nagyon egyszerű kérdés: örülök-e annak, hogy egy alapvető árucikk megdrágul? Természetesen nem. Ki tudom ezt fejezni valahogy? Naná! Hozzáteszem, hogy idővel a kormány melletti tüntetők is megjelentek, jó sokan. A tárgyalás alatt hallottam tízezreket kintről kiabálni, hogy „Tarts ki, Ákos!” Utána jegyeztettem be a személyimbe az Ákos nevet, addig hivatalosan csak Péter voltam.

Januárra a gazdaság és a társadalmi psziché is megemésztette az áremelést

Januárra a gazdaság és a társadalmi psziché is megemésztette az áremelést

Szép anekdota, de azért a többség nem a kormányt éltette ezekben a napokban.  

Lehet, de ezek a hangok mindenképp megmutatták, hogy a társadalomnak a káosz sem tetszik. Az ügy lezárása is erre utalt. A tiltakozás úgy ért véget, hogy az országos érdekegyeztető tanácsban megállapodtunk az érdekképviseletekkel az eredetinél kisebb emelésben, és az árképzés liberalizálásában, aztán szépen hazamentünk. Hétfőn pedig kinyitott az ország, és mindenki végezte tovább a dolgát.

Gazdaságilag mennyire volt szükségszerű a drasztikus emelés?

Teljesen indokolt volt. Vegyük hozzá, hogy a 60 százalékos áremelésnek a már említett 30 százalékos infláció is részét képezte. A döntés szükségszerűségét mutatta az is, hogy mikor januárban hatályba lépett a liberalizált árszabályozás, a nemzeti olajtársaság, mai nevén Mol, körülbelül ugyanoda emelte vissza az árakat, ami a blokádot pár hónappal korábban kirobbantotta. Mert ő ugye piacon vette az üzemanyagot, dollárért. De 1991 januárjában már nem voltak tiltakozások, sehol egy taxi nem dudált az utakon. Addigra ugyanis a gazdaság és a társadalmi psziché is megemésztette a folyamatot.

De ez a történet nem épp arra mutat rá, hogy mennyire elrontotta a kormány az áremelés kommunikálását?

Nyilván egy csomó ügyetlenség történt, de nehéz, heroikus idők voltak. Az is szerepet játszott a kapkodásban, hogy Antall József épp ezekben a napokban vonult be a kórházba, és ügyvezető miniszterelnök helyettesítette. Mondjuk, ha lett volna egy propagandaminiszter, már biztos dolgozott volna egy-két hetet az áremelés kommunikálásán, de akkoriban még máshogy működtek a dolgok.

Több kormánytag külföldön volt a blokád kirobbanásakor. Nem sejtették, hogy ekkora felháborodás lesz a több napos kormányzati titkolózásból?

Ne felejtsük el, hogy ekkor még hatósági árszabályozás volt. Ez úgy néz ki, hogy a kormány dönt, aztán van egy időszak, amíg az új ár embargós. Ez még az informatika előtti időszak, kellett néhány munkanap a teljes energiaszektor átárazására. Tehát vasárnap a kormány megtárgyalta, hétfő-kedd nemzeti ünnep volt, és csak csütörtökön hirdették ki az áremelést. Ha korábban nyilvánosságra hozzuk, mindenki megrohamozza a benzinkutakat, és pánik alakult volna ki. Az újságírók az én szóvivőmet nyúzták, aki az embargó miatt tagadta, hogy bármi ilyesmiről szó lett volna. Engem nem tudtak nyúzni, mert Németországban tárgyaltam, és csak csütörtök este értem haza, mikor már beindult a folyamat.

A taxisok pillanatok alatt ki is kerültek a képből

A taxisok pillanatok alatt ki is kerültek a képből

És hogyan értesült az itthoni helyzetről?

Kocsival jöttem, és Győr tájékán már láttam, hogy fennakadások vannak. De akkor még nem volt mobiltelefon, így nem tudtam, mi történik pontosan. Miután hazaértem, hívott a belügyminiszter, hogy másnap reggel menjek be hozzá, mert taxiskrízis alakult ki. A taxis társadalom azt gondolta, hogy a magasabb üzemanyagárak mellett tönkremegy az iparáguk. Ez nem volt teljesen logikus, mert végső soron nem a taxis fizeti a benzint, hanem az utas. Azt pedig nehéz előre megmondani, hogy az utasok lenyelik-e vagy sem a tarifaemelkedést. Pár hónappal később persze kiderült a válasz: lenyelték.

Ha Antall József nem kerül kórházba, elkerülhető lett volna az ilyen léptékű káosz?

Akkor valószínűleg nem vasárnap, hanem csak szerdán lett volna a kormányülés, és nem kellett volna három napig ülni a döntésen az áremelés bejelentése előtt. Így bizonyára nem lett volna olyan erős az „Ezek hazudtak nekünk!” érv, ami leginkább táplálta a felháborodást. Persze ezzel együtt is bármikor kirobbanhatott volna a túlzó várakozások okozta elégedetlenség, csak nem biztos, hogy épp az üzemanyagár-emelés lett volna az apropója.

A kritikák nemcsak az előzetes kommunikációra vonatkoztak, hanem a tárgyalásokra is. A taxisok szerint a kormány egyes képviselői pökhendiek voltak, és nem vették őket komolyan.

Hamar kiderült, hogy ez messze nem taxis ügy, ők pillanatok alatt ki is kerültek a képből. Ha pusztán annyiról lett volna szó, hogy a fuvarozók nem bírnak el egy ekkora áremelést, azt könnyen meg lehetett volna oldani egy kedvezménnyel. De az iparági megoldás nem igazán érdekelte a fuvarozók nevében tárgyalókat, és hamar túl is nőtt rajtuk a történet. Bejelentkeztek a szakszervezetek, a munkaadók, megmozdult az ellenzék, és még az államfő is – Isten nyugosztalja – támogatóan kiment a blokádra.

Komoly ember nem vonja kétségbe, hogy a blokád jogszerűtlen volt

Komoly ember nem vonja kétségbe, hogy a blokád jogszerűtlen volt

Több résztvevő azt állítja: ha nem ilyen lekezelő a kormány, nem is fajult volna hídlezárásig a helyzet.

Én is hallottam taxisvezéreket nyilatkozni erről. Nekik volt tizenöt percnyi fontosságuk, és ez talán még évtizedekkel később is hiányzik nekik. Ez az ő magánügyük. Én nem kezeltem le soha senkit, de nem is nagyon volt miről tárgyalni, mert őket nem érdekelte az én átmeneti iparági megoldásom. Azt mondták, ők lojálisak a társadalommal. Mire én: „De hát ti egy szakma vagytok, nem a társadalom!” Ezután hívtuk össze az Érdekegyeztető Tanácsot; a végső kompromisszumos döntés ott született meg vasárnap késő este.

Egy másik megosztó téma az erőszak kérdése. Napirendre került a kormánynál a rendőrség vagy katonaság bevetése a tüntetés felszámolására?

Fontos, hogy ez be nem jelentett tiltakozás volt, ami súlyosan sértette a polgárok alapjogait, és az érdeksérelemhez képest aránytalan társadalmi kárt okozott. Azt, hogy a taxisblokád jogszerűtlen volt, komoly ember nem is vonja kétségbe. Persze vannak komolytalan szociológusok, akik azt mondták, hogy mindez polgári engedetlenség volt. Szerintem viszont más az engedetlenség, és más napokra lezárni az utakat. Ebben még a kormányt ostorozó ellenzéki Fidesz is egyetértett: azt mondta, hogy a kormány hibázott, de a hidak lezárása jogtalan. Ez viszont azt jelenti, hogy helyre lehet állítani a rendet. Ha kell, akár erő alkalmazásával is.

A kérdés továbbra is az, hogy mennyire jártunk közel ehhez 1990-ben?

Szerintem komolyan nem merült föl az erőszak alkalmazása. Ez a demokrácia első éve volt, márpedig az első konfliktust nem úgy kell kezelni, mint a sokadikat. Mint egy gyereknél: ha Pistike egyszer befocizza az ablakot, nem vágja nyakon az ember. Ha a büdös kölök rendszeresen berugdossa az üveget, akkor természetesen az apa is másképp áll hozzá.

Heroikus, szép napok voltak

Heroikus, szép napok voltak

Tehát az egy dolog, hogy volt rá jogalap, az meg egy másik, hogy a hatalom akar-e élni ezzel a jogával. Egyébként valószínűleg nem is tudott volna élni vele, hiszen a technikai eszközök sem voltak meg hozzá. A rendőrség pedig le akarta vetkőzni magáról a Kádár-korban kialakult, félelmet keltő imidzsét.

Akkor konkrétan nem tudja, hogy volt-e szó erőszak bevetéséről? Több beszámoló is szól arról, hogy fontolgatott ilyesmit a kormány.

Erről nem tudok első kézből beszélni, mert a rengeteg tárgyalás és egyeztetés mellett a tárcámat is vezettem. Az energiaellátás is a tárcámhoz tartozott, az tehát az én felelősségem volt, hogy jön-e az orosz gáz vagy nem, az áramszolgáltatás működik-e, az üzemek termelnek-e. De még az is, hogy a kenyér meg a tej eljut-e a boltokba. Heroikus, sőt, igazából szép három nap volt, amiből jó néhány órát a kamerák előtt töltöttem. És mivel akkor még csak egy vagy két csatorna volt, mindenki ugyanazt a műsort nézte. Irdatlan rajongói klubom lett.

Ezt miből érzékelte?

A minisztériumból zsákban hozták lakásra a leveleket, a feleségem meg kiválasztotta azokat a lányokat, akiknek válaszolhatok. A nagyon csinosakat valahogy mindig elrejtette előlem. (nevet)

És válaszolt rájuk?

Persze. Hosszú évekig leveleztem fiatalokkal.

De azért nemcsak rajongókat gyűjtött a taxisblokád idején.

Ismertté váltam, ami nyilván népszerűséget hozott egyik körben, ellenszenvet a másikban. Kaptam én ronda fenyegetéseket is, de nem a taxisblokád miatt, hanem pár évvel később, mikor a jegybank elnöke voltam, és az MNB leértékelte a forintot. Aki a pénzét félti, az mindig sokkal elszántabb.

Különös, hogy az akkori kormány tagjaként is ilyen szép emlék önnek a taxisblokád.

Komoly társadalmi krízis volt, aminek hál' Istennek véráldozat nélkül lett vége. Nálunk kimaradtak az olyan ipari tüntetések, mint mikor a román bányászok szétdúlták Bukarestet, és összecsaptak a diákokkal. A történetben voltak bőven ügyetlenkedések, szerencsétlen körülmények, ám tény, hogy egy, két vagy három lépésben, de előbb-utóbb helyre kell tenni az energiaárakat. Az pedig mindig nagyon kellemetlen, ha valami megdrágul. Itt pedig nem egyszerű drágulásról volt szó, hanem a normál világpiaci energiaárszint eléréséről. Addig állami támogatás volt a fűtőanyagon, de abban nincs logika, hogy mindenki adójából fizessük az állami támogatást az üzemanyagra, amit eltaxiznak, elfűtenek, ipari nyersanyagként felhasználnak. Fizesse meg az árát az, aki használja, kérem szépen!

Az első demokratikus kormányok sorra belebuktak a kihívásba

Az első demokratikus kormányok sorra belebuktak a kihívásba

Véráldozat nem volt, de azért az MDF népszerűsége megsínylette az ügyet, nem?

Nem hinném, hogy ebbe bukott volna bele az MDF. A kormány előtt tornyosuló feladatokban eleve kódolva volt a népszerűségvesztés. Pontosan erről szólt Antall híres mondata az első kormányülésen. Tudta jól, hogy mi "kamikaze kormány" vagyunk, aminek el kell végeznie egy hálátlan feladatot, így ebből belátható időn belül nem lesz újraválasztás. Tudta, hogy a társadalomban élő irdatlanul nagy várakozásokat még az angyalok sem tudnák teljesíteni, nemhogy mi, esendő emberek. Vagyont visszakapni? Földet visszakapni? De hát aki a kárpótláskor visszakérte a földjét, valójában az ifjúságát is szerette volna visszakapni! 74 évesen az még nem elég, hogy visszakapta a földjét, mert a nemzőerejét nem nyerte vissza vele együtt. Képtelen helyzet volt, de tisztában voltunk vele. Az első demokratikus kormányok máshol is sorra belebuktak ebbe a kihívásba, és legtöbbször a nosztalgiát meglovagló kommunista utódpárt váltotta őket a hatalmon.

Nemcsak Antallnak, önnek is lett egy nagyon ismertté vált mondása. Ráadásul épp a taxisblokád idejéből, mikor a biológiai szükségletekre hivatkozva rekesztette be az Érdekegyeztető Tanács ülését. Az időhúzás volt a célja?

Dehogy, ez tréfa volt. Itt megint fontos a szituáció: este 7 óra van, és már nagyon közel jutottunk a megállapodáshoz. Ám ahhoz, hogy a kormány engedhessen, kell a frakció támogatása is. Hiszen a miniszter, az ugye ministráns, aki csak felhatalmazással dönthet, mi pedig még nem kaptunk ilyet. Vissza kellett hát sétálni a parlamentbe, ahol összeült a frakció. Ez körülbelül másfél órát jelentett.

Mikor azonban bejelentettük, hogy a kormányoldal visszavonul, jött a zúgolódás. Erre mondtam, hogy semmi vész, úgyis mindenkinek vannak biológiai szükségletei. Lett egy kis röhögcsélés, meg morgolódás. Amúgy tényleg kellett ennem, mert refluxos fájdalmaim voltak. Ittuk a kávét és a vizeket egész nap, ráadásul nagy nyomás van ilyenkor az emberen fizikailag és pszichikailag is: megfájdul a gyomra. 

Ezek szerint volt valóságalapja is az emlékezetes megjegyzésnek?

Igen, de alapvetően egy poén volt, ami aztán önálló életre kelt, és a humoristáknak is munkát adott. Nem bántam. A humornak fontos feszültségoldó szerepe van. A kontextusból kiragadva persze félreértelmezhető, mint annak jele, hogy a kormány megijedt és visszavonulót fújt.

Ha már a biológiai szükségleteknél tartunk: Aludni azért tudott ezekben a napokban?

Nagyon korán kezdtem a napot a minisztériumban, és a tárgyalásokon túl a tévében is kellett szerepelnem: hosszú napok voltak. A felelősségem nagy volt, de a lelkiismeretem tiszta. Jó alvó vagyok. Altatót akkor sem szedtem, ahogy most sem. Ha nagyon túlhajszolt vagyok, legfeljebb Pelikán tanácsát fogadom meg, amit Virág elvtársnak adott A tanúban: "Tessék egy sört meginni lefekvés előtt, attól úgy alszik, mint a bunda."

Top 0