• Vélemény
Gellért Ádám

Gellért Ádám: Horthy, Sztójay és hírek a holokausztról

„Sztójay […] helyesnek találná, ha Magyarország nem várná meg a kérdés éles felvetését, hanem meggyorsítaná az őrségváltás tempóját és zsidó lakosságunk tekintélyes részét kitelepítené a megszállt Oroszországba. Követünk előbb 300.000-ről beszélt, azután lealkudta önmagát 100.000-re. Közbevető megjegyzésemre nem titkolta, hogy ez ma nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene”. Többek között ez is szerepel abban a feljegyezésben, amit Ottlik György készített Sztójay Döme berlini nagykövettel folytatott megbeszéléséről 1942 őszén. A Pester Lloyd újság főszerkesztője szerint Sztójay azt is hozzátette, hogy „a németek eltértek attól az eredeti álláspontjuktól, hogy ezt a problémát a háború után oldják meg. Okuk erre szerinte az lenne, hogy nem akarják a zsidók kitelepítésének kérdését a béketárgyalásoknál tehertételként magukkal cipelni. Ezért a zsidóságot Európából el akarják tüntetni”.

Ottlik vitába szállt Sztójayval, s közbevetette, hogy ha „100 vagy 300 ezer zsidót utasítunk ki, illetve adjuk hóhérkézre, ez igen szép gesztus lenne Németország felé, de nem oldaná meg a kérdést, tehát a magyarságot csak megterhelné ezzel a saját állampolgárai ellen alkalmazott példátlan brutalitással, belső törést okozna nálunk, ezzel szemben nem eredményezne többet, mint 10 vagy 30% javulást. Így nem lehet a nemzetet megmenteni”. Ottlik 1942. szeptember végén tért vissza európai körútjáról, s a német főváros mellett Olaszországban, Svájcban és Vichy-Franciaországban is járt. Az idézetek a beszámolójából mind adalékok az elmúlt hetekben újra fellángolt vitához, amely akörül robbant ki, hogy Horthy Miklós pontosan mikor, s milyen hitelességű információval rendelkezhetett az európai zsidóság fizikai megsemmisítéséről.

A vitát a Horthy Miklós unokájával készült interjú indította el október elején. Horthy István Sharif ugyanis azt nyilatkozta, hogy nagyapja csak 1944. július elején kapta kézhez az ún. Auschwitz-jegyzőkönyvet, s amint azt elolvasta, „néhány napon belül leváltotta a Hitler által kinevezett miniszterelnököt és rögtön leállította a deportálásokat”.  Karsai László és Ungváry Krisztián történészek közös cikkben reagáltak a szerintük történelmietlen kijelentésre. E szerint „Horthy már 1942-1943-tól kezdve tökéletesen tisztában volt a nácik zsidópolitikájának, a holokausztnak legfontosabb tényeivel, olyannyira hogy ezt maga is bevallotta emlékirataiban”.

EZT IS AJÁNLJUK:

    A történészpáros írására Gecse Géza válaszolt, aki szerint „nincs bizonyíték arra, hogy Horthy Miklósnak az Auschwitz-jegyzőkönyveket megelőzően közvetlen tudomása lett volna arról, hogy német fennhatóság alatt szervezett népirtás folyik”. Szerinte Horthy „Sztójay Dömétől még berlini követ korából, magától Hitlertől és Ribbentroptól a számtalan antiszemita kijelentés mellett a zsidóság fizikai megsemmisítésére vonatkozó utalásokat hallott ugyan, ám azok valódi igazságtartalmával és méreteivel kapcsolatban egészen az Auschwitz-jegyzőkönyvek megérkezéséig kétségei voltak”.

    Horthy Miklós - fotó: Europress / Getty Images / Hulton Archive

    Horthy Miklós - fotó: Europress / Getty Images / Hulton Archive

    Melyik álláspontot támasztják alá a korabeli források? A főbb kérdésekre választ adható iratok döntő többsége, a Horthy Kabinet Iroda és a minisztériumok iratai nagyobb részt megsemmisültek. A német megszállás, a Szálasi-puccs, Budapest 1944/1945-ös ostroma, illetve az 1956-os események során tonnaszámra égtek el a fontos iratok, feljegyzések. A német vagy a román történetírással szemben, ahol arányaiban is nagyságrendekkel több irat maradt meg, a magyar történészek különböző, rendkívül töredékesen megmaradt irategyüttesekből próbálják meg rekonstruálni a történéseket. Az sem segít, hogy az eseményekben főszerepet játszó politikusok háború utáni memoárjaiban még a fontosabb eseményekről is legtöbbször csak nagy vonalakban olvashatunk.

    A „ki, mit és mikor tudott" kérdése nem csak a magyar, hanem a német szakirodalmat is élénken foglalkoztatja. Mit tudtak a zsidók szisztematikus legyilkolásáról Hitler közvetlen környezetében, a katonai parancsnokok, a fronton harcoló katonák, s miről értesültek a hátországban maradók?

    Ezekről a kérdésekről mára már könyvtárnyi szakirodalom áll rendelkezésre. Magyarországon erről a kérdésről több, jó minőségű szakcikktől eltekintve sajnos még nem született összefoglaló mű. A töredékesen ránk maradt korabeli források felsorolása mellett azokat a kérdéseket is fel kell tenni, hogy mikor, milyen körülmények között keletkeztek a hivatkozott korabeli iratok, ki készítette őket, ki mikor kaphatta meg azokat, s nem utolsó sorban, mekkora jelentőséget tulajdoníthatott neki. Néhány eddig ismeretlen forrás alátámasztani látszik azt a hipotézist, miszerint a döntéshozókhoz nem csak a külföldi sajtón keresztül jutottak el hírek a zsidók fizikai megsemmisítéséről; a minisztériumokhoz beérkezett, ellenőrzött, így hitelesebbnek tartott információk is elérhették a döntéshozókat.

    Ilyen például az a jelentés is, amit a magyar királyi csendőrnyomozó osztály parancsnoksága juttatott el a Belügyminisztérium Közbiztonsági Osztályához (VII.c.) 1942. október 3-án. Ebben az állt, hogy a beszerzett nyomozói értesülések szerint a lengyelországi zsidók azért kísérelnek meg nagy számban Magyarországra szökni, mert „a német hatóságok a lengyel területen lakó zsidókat 16-36 éves korig munkatáborba viszik, a 15 éven aluli és a 36 éven felüli zsidókat pedig éheztetik vagy agyonlövik”. Egy másik - valószínűsíthetően egy határvidéki - rendőri kirendeltség jelentése arról számolt be, hogy „a német határőrök a lengyel munkaszolgálatos zsidóknak 1 napi étkezésre 1 liter meleg vizet és 1 marék korpát adnak. Azoknak a zsidóknak, akik nincsenek munkaszolgálatra beosztva, egyáltalán nem adnak enni, ezek éhségükben a fák leveleivel és gyökereivel táplálkoznak. A németek elbeszélése szerint folyó évben Lengyelországban a zsidókat kipusztítják. Fenti megállapításokat megerősítik az elfogott zsidók azonos előadásai is”.

    Nem csak a határról érkeztek ilyen jelentések, hanem a németek által megszállt területekre bejutott tisztségviselőktől is. Krause Rolf – aki korábban az MTI tudósítója, majd rigai tiszteletbeli magyar konzul, később pedig a moszkvai Magyar Nagykövetség kereskedelmi attaséja volt – 1941-1942-ben a Transkárpátia ügyvezető igazgatójaként készített részletes beszámolókat a megszállt keleti területek gazdasági és politikai helyzetéről. Ezeket az iratokat a Külügyminisztérium Politikai Osztályán iktatták.

    Krause 1942. februárjában a „Németek által megszállt keleti területek politikai helyzete” címmel készített egy német nyelvű, nyolc oldalas összefoglaló jelentést, amiben többek között kitért a balti államokban követett német megsemmisítési politikára is. A beszámolóban az olvasható, hogy Észtországban, Lettországban és Litvániában „összesen található 270.000 zsidóból egy elhanyagolható kisebbséget leszámítva a németek mindenkit kiirtottak. Még ha a helyi lakosság kezdetben részt is vett ezekben a gyilkolásokban, úgy később már különleges SS kommandók semmisítették meg a zsidó lakosságot radikálisan – beleértve az asszonyokat és gyermekeket is. Észtországban ma már nincsenek zsidók. Lettországban is csak egy 2500 fős zsidó munkáskülönítmény él, ahogy Litvániában is körülbelül ugyanennyi zsidó munkás lehet. Ruha és gyerekkocsi hegyek tanúskodnak a gyilkosságok helyszínein a lezajlott kivégzések borzasztó méreteiről. Hasonló sorsra jutnak azok a Németországból, a Protektorátusból és Szlovákiából érkező zsidók is, akiket „internálnak”. Megérkezésük után elveszik az értékeiket, levetkőztetik majd  agyonlövik őket”.

    Sajnos nem tudjuk, hogy ilyen és ehhez hasonló, hivatalos magyar szervektől származó jelentések, beszámolók elértek-e a kabinetirodához, ahhoz a szervhez, ami Horthy titkárságaként szolgált. S ha el is jutottak, azokat referálták-e Horthynak. Azonban nem volt erre mindig szükség, mert fontosabb esetekben Horthy kormányzói kihallgatások keretében első kézből szerezhetett tudomást az eseményekről. Az 1942-es délvidéki razziasorozat esete példázza, hogy napokkal a január eleji vérengzések után először Csirics Irinej újvidéki szerb püspök, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselőházi tag is naprakész információkkal látta el a kormányzót. Az már természetesen már kérdés, hogy Horthy hitelt adott-e ezeknek az akár első kézből származó információknak.

    Amit tudunk, hogy Horthy személyesen magától Hitlertől és a német külügyminisztertől hallhatta 1943 tavaszán, hogy mi is történik a megszállt keleti területekre deportált zsidókkal. Április 16-án Horthy a klessheimi kastélyban találkozott Ribbentrop külügyminiszterrel, valamint Hitlerrel. Utóbbi komoly kritikával illette a magyar állam zsidóbarát politikáját. A találkozóról készült német feljegyzés szerint Horthy azt mondta, hogy „ mindent megtett, amit a zsidók ellen tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket”. Hitler erre azt válaszolta, hogy „erre nincs is szükség. Magyarország éppen úgy elhelyezhetné a zsidóit koncentrációs táborokban, mint azt Szlovákia tette. [...] Ha már a zsidók meggyilkolásáról van szó, úgy kell megállapítania [a Führernek], hogy csak egy gyilkos létezik, a zsidó, aki a háborúkat kirobbantja, és befolyásával kialakítja annak a polgári személyek, asszonyok és gyermekek ellen irányuló jellegét. A zsidókkal kapcsolatban fennáll a lehetőség, hogy bányákban kapjanak munkát”.

    Másnap, 17-én Horthy megismételte, hogy „mégsem ütheti őket [a zsidókat] agyon”. Ekkor Ribbentrop vette át a szót: „a zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani”. Hitler ehhez annyit tett hozzá, hogy Lengyelországban, ha „a zsidók nem akarnak dolgozni, agyonlövik őket. Ha nem tudnak dolgozni, el kell pusztulniuk. Úgy kell őket kezelni, mint a tuberkulózis bacilusát, amely megfertőzheti az egészséges testet”. Ezek félreérthetetlen mondatok. Nem ellenséges propaganda, nem másodkézből származó információk, hanem a német politika legfőbb irányítójától származó kijelentések.

    Horthy az 1953-ban megjelent emlékiratában nyilvánvalóvá tette, hogy pontosan tudta, mit jelent a zsidókérdés végleges német megoldása. A kormánypárt német orientációjú szárnya által, 1944 februárjában előterjesztett memorandummal  kapcsolatban így írt: „Az úgynevezett német kurzus – ahogyan az általa ajánlott politikát maga az emlékirat nevezte – legkevésbé sem vált vonzóbbá amiatt, hogy a zsidókérdés hírhedt „végleges megoldását” is magában foglalta, vagyis más szóval, hozzájárulásunkat követelte 800.000 zsidó kiirtásához. Én magam szóval és írásban is igyekeztem Hitlert meggyőzni és elébe tártam, hogy az erőszakos „megoldás” nemcsak a rendet és jogbiztonságot ássa alá, nemcsak az erkölccsel és az emberiességgel összeegyezhetetlen, hanem a termelésben is zavart idézne elő”.

    Horthy saját szavai egyértelműek és világosak.

    A vita teljesen új fejezetét nyitná meg az a kérdés, hogy Horthy mindezek tudatában miért döntött, jól döntött-e, amikor az ország német megszállása után a helyén maradt. A kormányzó valószínűleg hasonlóan gondolkodhatott, mint Ottlik György, aki a cikk elején említett beszélgetés során ellenezte Sztójay radikális megoldási javaslatát. A főszerkesztő szerint: „[…] józanul a zsidótőke pozíciójának az átvételére és a zsidók gazdasági leváltására legalábbis egy generáció, 30 esztendő lenne szükséges, harminc olyan esztendő, amely alatt ez a mai erős politikai és morális nyomás fennmaradna. A mobil tőkét erőszakkal megfogni úgyszólván lehetetlen, megijeszteni vagy üldözni pedig annyit jelent, hogy eltűnik. Tehát a megoldás erőszakolása igen súlyos gazdasági válságot idézne elő olyan pillanatban, a háború utolsó két-három évében, amikor ellenkezőleg mindent meg kell tennünk, hogy gazdasági, erkölcsi és fizikai ellenálló erőnket a legmagasabb fokra emeljük. […] A követ úr nagyon fejcsóválva vette tudomásul ezt az érvelésemet, amelyet azzal támasztottam alá, hogy a józan mértékig magam is saját hatáskörömben mindent elkövetek arra, hogy igazi magyarokkal helyettesítsem a zsidókat, de addig a mértékig nem voltam és nem vagyok hajlandó elmenni, amely már a Pester Lloyd színvonalát, tehát fennállását veszélyeztetné, vagyis egy magyar érték, egy magyar fegyver elvesztését jelentené. Értéket csak értékkel lehet vagy szabad helyettesíteni, ennél tovább már csak forradalom mehet, amely előbb vakon pusztít, hogy ezután építeni tudjon”.

    Ez a vakság pusztított végig Magyarországon 1944 nyarán, amikor megkezdődött a vidéki zsidóság deportálása.

    Top 16