• Vélemény
Gellért Ádám

Gellért Ádám: Biszku-ügy - Egy ítélet, amely meg sem születhetett volna

Biszku Béla háborús bűnügye már most jogtörténeti jelentőségű. Ez ugyanis az első olyan eljárás, ahol az 1956-os sortüzek lehetséges politikai kitervelőinek felelősségét vizsgálják. 1956 decembere fordulópontja volt a Kádár-rendszer konszolidációjának. Ekkor még semmi sem volt biztos: a szovjet megszálló csapatok teljes támogatását élvező magyar vezetés még bizonytalan és gyenge, a forradalom ereje pedig lefegyverzett és szétszórt volt. December elején azonban úgy tűnt, hogy az addig pislákoló passzív ellenállás talán erősebb lángra lobbanhat.

Ahogy arról korábban már írtam, a Biszku elleni eljárás fő tárgya a nyugati téri és a salgótarjáni sortűz. Ez alól a két vádpont alól mentette fel Biszkut 2015 decemberében a Fővárosi Törvényszék Steiner Gábor vezette tanácsa. Azon vádak alól, amelyekért ugyanazon bíróság egy másik tanácsa 2014-ben egyszer már elítélte.

A 180 oldalas, kimerítő részletességű ítéletre, és a megismételt eljárásra azonban sor sem kerülhetett volna, ha a Fővárosi Ítélőtábla még 2015 júniusában helyesen döntött volna. Legalábbis a Kúria 2016. februári döntése szerint. Ez a határozat ugyanis kimondta, hogy a 2014 májusában hozott, legelső elsőfokú ítéletet felülvizsgáló Fővárosi Ítélőtábla nem rendelhette volna el az eljárás megismétlését. E helyett saját magának kellett volna érdemben döntenie. A Kúria leszögezte, hogy a másodfok által elrendelt a megismételt eljárásra vonatkozó előírások "törvénysértőek és feleslegesek” voltak, valamint azoktól nem volt olyan eredmény elvárható, amely „az eljárás előre vitelét szolgálták volna”. A legfelső bírói fórum döntése azonban már nem volt befolyással a megismételt eljárásra. Egyfajta jelzés, a jövőre szóló elvi döntés volt.

A megismételt elsőfokú eljárás azonban nagyon is hasznos volt. Az eljárás lényeges elhúzódását leszámítva, végre olyan kérdések átfogó vizsgálatára került sor, ami legelső alkalommal nem történt meg. A legfőbb eldöntendő kérdés az volt, hogy Biszku, mint az Ideiglenes Intéző Bizottság tagja felelőssé tehető e felbujtóként a polgári lakossággal szemben leadott sortüzek miatt. A bíróság válasza kategorikus nem volt. A salgótarjáni sortűzzel kapcsolatosan megállapította, hogy bizonyítható módon nem létezett központi tűzparancs, mert (1) maguk a lövést leadó személyek mind azt állították, hogy nem (központi) tűzparancsra lőttek, (2) az események során a hatalom helyszínre leküldött megbízottjai is tanácstalanok voltak, s a lövések előtt telefonon pusztán azt a választ kapták Budapestről, hogy tegyenek belátásuk szerint, (3) a tűzparancsot bizonyíthatóan –  és már 20 éve ismert módon – a város szovjet katonai parancsnoka adta ki, (4) a magyar karhatalmisták külön tűzparancs nélkül, és csak az után kezdtek el lőni, hogy a szovjet parancsnok tüzet vezényelt, (5) sőt, a magyar és a szovjet parancsnok is megpróbált a tömeggel tárgyalni, elküldeni őket.

A bíróság ezzel koránt sem az akkori pártvezetés tetteit kívánta védeni, hanem csupán felhívta a figyelmet „néhány olyan körülményre, amin a vádhatóság nagyvonalúan átsiklott, annak ellenére, hogy azok cáfolhatják a polgári lakosságra szándékosan elrendelt lövetés lehetőségét, mint központi akaratot”. Steiner Gábor szerint azonban ugyanezt a bíróság nem tehette meg, mivel neki nem csak a terhelő, hanem a mentő körülményeket is értékelnie kell. Az ítélet szerint azonban nem csak annak van jelentősége, hogy létezett-e központi akarat, hanem, hogy annak a hatására dördültek-e el a sortüzek. A bíró szerint ezt a konkrét okozati összefüggést az ügyész meg sem próbálta bizonyítani, az ügyész által összegyűjtött anyagokból pedig egyenesen ennek az ellenkezője következik. Az ítélet szerint az volt az alapvető probléma, hogy az ügyészség olyan szándékos emberölésekhez kapcsolta Biszku felbujtói tevékenységét, ami az egyik helyen meg sem történt (Nyugati tér), míg a másik esetben nem úgy történt meg (Salgótarján), mint ahogy azt a vádirat tartalmazta. Az ügyészség tehát olyan tényállások alapján emelt vádat, amelyek kapcsán az alapügyekben eljárt bíróságok más történeti tényállást és indokolást állapítottak meg. Steiner szerint ezzel nem is lett volna probléma, ha az eseményeket a tárgyaláson eljáró ügyész „bizonyítani tudta (vagy legalább próbálta) volna, ám mivel erre kísérletet sem tett, nem is mellőzheti a res iudicatanak számító alapítéletek tartalmát”.

A Nyugati téri sortűz esetében például csak át kellett volna tanulmányozni a korábbi eljárás iratait, amiből kiderült volna, hogy a Biszku terhére rótt három ember életét szovjet alakulatok oltották ki, nem pedig magyar karhatalmisták. Ezzel kapcsolatban azt írta ítéletében a bíró, hogy „természetesen az ügyész előtt adott lett volna a lehetőség, hogy megpróbálja cáfolni az ő állításaival – egyébként teljes konszenzusban – ellentétes bizonyítékok bármelyikét, vagy akár azok összességét, azonban a vádiratban való feltüntetésen kívül az általa bizonyítani kívántak igazolására egyáltalán nem is tett kísérletet (hova-tovább, még magát a sortűz megtörténtét se próbálta meg alátámasztani)”.

A bíróság más területen is éles kritikával illette az ügyészséget. Steigerwald Ottó, aki a forradalom idején a Nógrád Megyei Munkástanács elnökhelyettese volt, úgy vallott az egyik alapügyben, hogy december 8-án délelőtt, tehát a salgótarjáni sortűz eldördülése előtt Marosán György „azt mondta, hogy ti nem vagytok forradalmárok, menjetek a francba rohadt, piszok ellenforradalmárok vagytok. Mától kezdve lövünk, mától nem tárgyalunk veletek”. Ezt az állítást azonban más, akkor jelenlevő tanú nem erősítette meg. Ezzel kapcsolatban jegyezte meg a bíróság, hogy sérti a tisztességes eljárás elvét, hogy míg az ügyészség egy terhelő vallomást tevő tanúnak a vallomását kőbe vésett igazságként kezeli, addig „ugyanezzel a lendülettel több tucat – nem elírás, valóban több tucat […] – mentő tanú vallomásáról még csak tudomást sem szándékozik venni, és úgy tesz, mintha azok egyáltalán nem is léteznének”.

Steiner szerint ezért szelektív módon járt el az ügyészség, amikor Biszku Bélával szemben a Nagy Imre elleni koncepciós per miatt azért nem emelt vádat, mert elfogadta a per akkori bírójának, Vida Ferencnek a rendszerváltás környékén, egy televíziós interjúban előadott kijelentését, miszerint őt a pártvezetés nem utasította. A bíró szerint figyelemre méltó, hogy „több tucat egykori karhatalmista hasonló irányú tagadó nyilatkozatát pedig képtelen elfogadni (mert különben az egész vád alapja megdőlne), holott ezen személyek azokat konkrét, törvényes keretek között lefolyt büntetőeljárások alkalmával, tanúi, illetőleg terhelti pozícióban tették, azaz azokat nem pusztán csak egy kamerába mondták bele. Miért állítja az ügyész, hogy hazudnak? Mert ez az eljárási érdeke, de erre nem lehet vádat alapozni, nem elég csak kijelenteni, mivel cáfolni is tudni kell, amit azonban a jelen ügyben meg sem próbált”.

A bíróság nagyban támaszkodott Horváth Miklós kirendelt hadtörténész szakvéleményére. Az eljáró ügyész az eljárás közepén, Horváth bírói meghallgatása közben terjesztette elő a szakértő kizárására irányuló indítványát. A bíróság szerint az irat „önmagának ellentmondó”, „értelmezhetetlen és teljesen logikátlan” volt. Steiner bíró szerint az elfogultsági kifogásnak egyetlen célja volt: megakadályozni, hogy a bíróság Horváth szakvéleményére alapozza az ítéletét, akinek „egyetlen bűne […] az volt, hogy a véleménye nem támasztotta alá a vádat”.

A bíróság 120 oldalon keresztül sorolta fel és elemezte azokat a mentő bizonyítékokat, amelyek alapján fel kellett menteni Biszkut a vádirat legsúlyosabb vádpontja alól. De nem mulasztotta el számba venni a potenciálisan terhelő bizonyítékokat sem. A bíró szerint ugyanis nem az lett volna az ügyész feladata, hogy azt bizonyítsa, hogy a párt vezetői miről tanácskoztak és hoztak határozatot Budapesten, hanem, hogy konkrét okozati összefüggést mutasson be és bizonyítson az üléseken elhangzottak és a vád tárgyává tett konkrét sortüzek között. Steiner szerint „ilyen törekvést az ügyészség nem mutatott, a megismételt eljárásban nem tett még kísérletet sem rá (hiába írta elő azt nyomatékosan a Fővárosi ítélőtábla a korábbi hatályon kívül helyező végzésében), ennek híján pedig – noha a bizonyítást hivatalból a bíróság megtette – marasztalás sem történhetett”.

A bíróság kiemelte, hogy az MSZMP különböző testületi ülésein valóban elhangzottak „drasztikus kijelentések”, ám ezek „túlnyomórészt nem léptek túl az abban a korban bevett általános szólamokon”. Az ítélet indokolása szerint amellett, hogy a kijelentések az ellenforradalmárokkal és a munkástanácsokkal szembeni erélyesebb fellépésre irányultak, nem volt kiolvasható, hogy azok a békés polgári lakosság elleni megtorló fellépésre hívtak volna fel. Sőt, azok „túlnyomórészt a fegyveres ellenforradalmárok és az ellenzék külön való kezeléséről szólnak”. Steiner összefoglalóan megállapította, hogy mivel a két sortűz nem a pártvezetés vagy a Katonai Tanács akaratával összefüggésben következett be, ezért nincs igazán jelentősége annak, hogy a párt általánosságban mit akart, vagy egyébként mire kívánta felhasználni a karhatalmat. Vagyis teljesen mindegy, hogy akart-e felbujtani bármilyen cselekvésre, vagy sem, ha az események végül nem annak a hatására következtek be: Salgótarjánban a szovjet parancsnok utasítására és a karhatalmisták szervezetlensége miatti ún. tűzpánik hatására, míg a Nyugati téren még csak nem is volt sortűz.

Az ítélet most újból a Fővárosi Ítélőtábla elé került, ahol valószínűleg – figyelembe véve a Kúria korábbi útmutatását – érdemi döntés fog születni. Könnyen lehet, hogy az ügy a Kúria előtt fog kikötni, így 2016 vége előtt semmiképp sem várható jogerős döntés.

Top 0