• Kultúra
Verasztó Annamária
Verasztó Annamária

"Én a szabadságot választottam"- interjú Balázs Zoltánnal kommunizmusról, sztálinizmusról, színházról és személyes felelősségről

Viktor Kravcsenko Én a szabadságot választottam című önéletrajzi könyve "egyszemélyes kiáltvány", felér egy vádirattal a sztálinizmus és a szovjet lágerek embertelen világa ellen. A Maladype Színház saját kiadásban jelentette meg a magyar fordítást, november 14-től pedig a színházban is látható a mű, Balázs Zoltán előadásában. A színész-rendezővel a bemutató előtt beszélgettünk.

Balázs Zoltán

Balázs Zoltán

Fotó: Mészáros Annarózsa

6 éve találkozott először Viktor Kravcsenko művével. Egyértelmű volt, hogy ebből egy napon előadás születik?

EZT IS AJÁNLJUK:

    Családi örökségem, hogy a szabadsághoz való jogom, lehetőségem, vágyam és igényem mindent fölülír. Ezért egyértelmű volt, hogy egy olyan mű, amelynek Én a szabadságot választottam a címe, rendkívül izgalmas lehet számomra. 6 éve olvastam egy interjút Ariane Mnouchkine-nal, a csodálatos francia színházi szakemberrel, aki az életét meghatározó kötetei között említette ezt a könyvet. Addig nem hallottam róla, de az ő véleménye biztosíték volt arra, hogy csak igényes, értékes műről lehet szó. Amikor kiderült: nem hogy magyarra, de még oroszra sincs lefordítva, (az eredeti angol mellett csak lengyel és bolgár nyelven jelent meg), elhatároztam, hogy megszerzem a jogokat. Akkor még nyitott kérdés volt, hogyan alakul a folytatás. Látatlanban kezdtünk az expedícióhoz, úgy, hogy én még nem olvastam a művet. Annyit tudtam, hogy egy szovjet tisztviselő politikai-és magánéletéről szól, ráadásul hamarabb, 1947-ben született és adott hírt a szovjet Gulágról és a szovjet terror borzalmáról, mint Szolzsenyicin Gulág szigetvilág című műve. Amikor két éve elkészült Konok Péter fordítása, magyarul is megismerhettem ezt a csodálatos anyagot, a középpontban a nagyon szélsőséges, végletes természetű Viktor Kravcsenko személyével.

    Mitől ilyen szélsőséges személyiség Viktor Kravcsenko?

    Kravcsenko, miközben a műben időrendben halad előre, folyamatosan viaskodik. Mérlegre helyezi édesapja lényét, aki egy nagyon erős, meghatározó személyiség és egyfajta tükör az életében, ugyanakkor a változtatás és az újratervezés jogát, a megélt pillanatokat, az impulzusok, a felismerések terét mindvégig megtartja magának. Állandó reflexiókkal látja el saját folyamatait. Ezért tud az életében ekkorát váltani, és szembefordulni a sztálinizmussal, még akkor is, ha borzalmasan nagy ez a vállalás, és azzal jár, hogy feláldozza a családját, rokonait, barátait, ismerőseit. Azzal, hogy ő disszidens lesz, mindazok, akik ott maradtak a Szovjetunióban, szükségszerűen sérülnek. Sokukat, így édesanyját és feleségét, Irinát is koncentrációs táborba hurcolják. Kravcsenko mégis azt gondolja: azzal, hogy leleplez egy embertelen világot, mégiscsak többet tud tenni, mint ha otthon marad, hallgat, és szótlan tanújává válik a szovjet rendszernek. A könyve megjelenése után Kravcsenkót a párizsi kommunisták perbe fogták, azt állítván, hogy amit ír, az nem igaz. Korabeli nyilatkozatok szerint a Kravcsenko-per az „évszázad pere”, amelyet később megnyert. Kravcsenkót akkor fotózták a legtöbbet, amikor a perében érvelt, látványos gesztusokkal. Az én habitusomtól sem áll távol a szélsőséges, intenzív testbeszéd, a játékhoz valóban hozzátartozik az expresszivitás. Hiszen Kravcsenko is igen expresszív, ugyanakkor nagyon érzékeny a kéreg alatt. A csendesebb, halkabb, finomabb, intimebb pillanatait ugyanúgy létre kell hozni. Tartása és ereje van, küzdő típus. Miközben kellemetlen, abszolút provokatív, megosztó figura. Én is az vagyok, ilyen értelemben jó barátságban vagyunk egymással.

    Viktor Kravcsenko Fotó: maladype.hu

    Viktor Kravcsenko Fotó: maladype.hu

    Viktor Kravcsenko műve szembenézésre késztet a sztálinizmus, a kommunizmus időszakával, ami a mai napig érzékeny terület.

    Tabu, veszélyes, kényes és kellemetlen ez a téma. Itt egy kor, egy korszak, a múlt feldolgozása a tét. Van, aki képes erre, van, akinek nem alkalmas rá a személyisége. Van, aki nyitott rá, van, aki nem akarja. Van, aki vágyná, de nem ismeri az eszközét, van, aki pedig nem szeretné, pedig a kezében van minden lehetőség. Nincs erre recept. Egy dolog bizonyos: mi most a lehetőséget tudjuk biztosítani - és fogjuk is -, azzal, hogy beszélünk róla. Van a könyvben egy sor, amikor azt mondja Viktor az édesapjának, hogy „sokan akarnak beszélni közülünk, fellármázni a világot”. Az, hogy beszél az ember, az maga egy kiáltvány. Élnek köztünk szótlan emberek, és olyanok, akik megszólalnak. Én meg fogok szólalni. Ennél többet nem is teszek. Az, hogy ki hogyan tudja ezeket a gondolatokat, szavakat elhelyezni, komoly személyes felelősség a nézők részéről. Az alkotó itt a néző maga. Nem tudom mások helyett átvállalni a felelősséget. Csak a sajátomat tudom végiggondolni.

    Milyen a saját viszonya ehhez a feladathoz?

    Eddig folyamatosan olyan anyagokkal foglalkoztam, amelyek szürreálisabbak, költőibbek. Ebben az anyagban sok a vitára, a félreértésekre alkalmat adó lehetőség. Még úgy is, hogy a történelem és a történészek már feldolgozták ezt a korszakot. De akármilyen megosztó és nagyon kényes kérdés ez, mégis azt gondoltam: 38 évesen nem tehetem meg azt, hogy elhárítom azt a 12 évet magamtól, ami az én erdélyi gyermekkoromat meghatározta. Ez éppen az utolsó időszak volt Ceausescu bukása előtt. A forradalom alatt kint voltunk az utcán, a mai napig tisztán tudom, mi hogyan történt. Én gyerekként a családommal együtt végigéltem, amikor lecsukták nagyapámat, mert magyar volt. Börtönben ült, a nagymamám járt be hozzá. Emlékszem arra, amikor a család nőtagjai tartották a frontot. Kravcsenko írja, hogy a provokatőröket a szagukról felismeri. Én is így vagyok ezzel: becsukom a szemem, és a mai napig érzem a házkutatások idején megismert szagokat. Ez mégsem párosul sérült lélekkel: az én családomnak, bár sokat szenvedett, a tartás, a jobb élet lehetősége, a jövő mindig erősebb és motiválóbb volt, mint a kudarc, az önsajnálat vagy az áldozat szerepének vállalása. Ezt kaptam tőlük és ez nagyon meghatározza az életemet. Most jutottam el odáig, hogy felnőtt férfiként meg tudok valamit magamnak fogalmazni a gyerekkoromból, a jelenlegi életemből és a lehetséges idősebb éveimből. Ilyen értelemben ez egy nagyon egészséges anyag. Úgy érzem, egészséges szemlélettel állok ehhez az előadáshoz. Ebben az estében semmi nincs a drámákat jellemző idealizmusból, nincs hős és antihős, nincsenek trükkök, csak egyetlen ember áll a középpontban.

    Tudatos előkészítés eredménye, hogy éppen idén, a Gulág-emlékévben mutatják be az előadást?

    Az egész évadom a kommunizmus jegyében telik, ettől függetlenül is. Biztos, hogy nincsenek véletlenek. Más részről ennyi idő volt, amíg megkaptuk a jogokat, lefordíttattuk, lektoráltuk, kiadtuk a könyvet, pénzt szereztünk hozzá, előkészítettük, és létrejött egy előadás. Ez egy érdekes találkozás, jólesne azt mondani, hogy teljesen tudatos volt, de nem: így alakult, és ennek nagyon örülök. A kommunista múlt feldolgozásának lehetősége viszont számomra ebben az évadban máshol is visszaköszön. Januártól Chicagóban szintén egy kommunista témájú darabot rendezek, amelynek címe: A kommunizmus története elmebetegeknek. A szerzője a világhírű Matei Visniec. Egy csodálatos kortárs mű, Lenin és Sztálin alakja is feltűnik benne. Ezután pedig egy dada-kabarét csinálunk itthon Farkas Gábriellel és zenekarával, mert a dada jövőre lesz százéves. Szintén egy Matei Visniec-darabon alapszik az előadás, Lenin és Sztálin pedig ugyanúgy benne vannak. Zürichben ugyanis egymás mellett lakott a Voltaire Kabaré összes alapítója, valamint Lenin és Krupszkaja. Valahogy minden mindennel összefügg.

    Milyen Sztálin-kép bontakozik ki a Kravcsenko-mű előadásából?

    Kravcsenko többször ragyavert grúznak nevezi Sztálint, határozott véleménye van róla, túl azon, hogy egy ideig ő legalizálta számára a csodálatos jövőt. Kommunista megtérésének Sztálin volt az egyik nagy prófétája. Aztán látta torzulni a rendszert és magát Sztálin alakját. Egyre köpcösebbnek, kövérebbnek, ragyásabbnak és odvasabb fogúnak látja. Van aztán egy emblematikus pillanat, akárcsak egy Jiri Menzel-filmben, ahol Kravcsenko a Sztálin-képet leakasztja a falról, darabokra tépi, a fecniket pedig lehúzza a WC-n. A gurgulázó vizet nézve tudja, hogy soha többé nem lesz a párt, az ügy, a vezető az ő életét meghatározó tényező. Olyan ez, mint egy szakítás, egy kapcsolat vége. Vagy lezárjuk, vagy egy életen át cipeljük, ami tragédia. Talán a legborzalmasabb tanulsága a szabadság választásának, hogy amikor Kravcsenko Amerikába kerül, és úgy tűnik, hogy maga mögött tud mindent hagyni, ugyanúgy nem találja meg a szabadságot. Ő a szabadságvágyat a személyiségében hordozta, a nagyapjától, apjától örökölte, bár ennek a kibontakozása sok tényező függvénye. Szerepet játszott az élete alakulásában a nőkkel, de ugyanúgy a Sztálinnal és más vezetőkkel való kapcsolata vagy az amerikai gondolkodás. Az előadásban ez nem szerepel, a könyvben viszont elmondja, mekkora fájdalma, hogy az amerikaiak a magyarok és a koreaiak demokratikus törekvéseit jobban támogatták, mint az oroszokét. Neki fájt, hogy Sztálin azzal, hogy Hitlerrel gyakorlatilag leszámolt a II. világháború végén, hős lett. Miközben háború folyt a háborún belül, 20 millió orosz áldozattal.

    Kravcsenko meg tudta magának bocsátani valaha, hogy kezdetben maga is része volt ennek a rendszernek?

    Megpróbálja megmagyarázni magának. Kravcsenko mérnök volt, műszaki ember, komoly karriert futott be. Jó barátságban volt Sztálin egyik bizalmasával, Ordzsonikidze népbiztossal. Később megpróbálta meggyőzni magát, hogy az egyetlen dolog, amit tehetett, még akkor is, ha a családja és sokan a baráti köréből ennek áldozatává lettek, hogy kinyitotta a száját és beszélt. Soha nem lehetett biztos abban, hogy ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy színt valljon. Ez egy megválaszolatlan kérdés. Ezért sem találta meg soha többé a helyét, hontalan lett. El is mondja a könyve végén, hogy Viktor Kravcsenko személye megszűnt létezni, ő a senkiföldjén egy szigetlakó. Véleményem szerint mindig is az volt legbelül. Azt is fontosnak tartom, hogy ezt a lelki vákuumot meg tudjuk jeleníteni.

    Lényeges hangsúlyozni, hogy Kravcsenko nem volt író. Munkáscsaládból származott, ahonnan persze rengeteg értéket hozott magával. Gyönyörű, sokszorosan összetett mondatok olvashatóak a kötetben. Amikor megszövegezi a nyilatkozatát, és megírja a könyvet, olyan csodálatos képekben fogalmaz, amelyeket írók is évekig keresnének. Ettől persze még nem válik irodalmi művé, de a nyelvezete elképesztően igényes.

    Mit vállal ez az előadás? Információk átadását egy adott korról? Esetleg máig érzékeny kérdések jelen idejű felvetését?

    Jane Austen regényében, az Értelem és érzelemben az egyik hölgy azt mondja: azt kedveli valakiben, hogy amikor felolvas, nem tolakszik a szöveg és annak tartalma elé. A Maladype Színházban is fontos rendezői-színészi instrukció, hogy hagyjuk érvényesülni a szöveget. Ez nem azt jelenti, hogy porosan, skandálva, távolságtartóan beszélünk, éppen ellenkezőleg: nagyon is személyesen. A szöveg, jelen esetben Kravcsenko műve az igazi érték, az előadás tartalma, szíve: dobog, és megfelelő energiákkal kering benne a vér, a szív pedig lüktet, életre kel. Nagyon kényes dolog ez, talán nem is elsősorban színészi feladat. A történelmi vonulat, a személyes élettörténet és a hivatás három síkjának állandó, DNS-szerű keveredése által elképesztő agymunkát és koncentrációt jelent. Nagyon résen kell lenni szellemileg, gyorsan kell információkat megfogalmazni iszonyúan bonyolult körmondatokon belül, aztán nagyon rövid, staccato-szerű tőmondatokon keresztül sebesen oda- és visszacsatolni. Közben pedig haladni, és az előadással felölelni egy 38 éves időszakot. Ez azért nagyon érdekes, mert én magam is 38 éves vagyok.

    Hosszú évek óta nem is állt színészként a színpadon, ilyen szempontból is különleges ez az előadás.

    Színészként nagyon sok szépet és jót játszottam, tehát 5-6 éve nem nagyon vágytam arra, hogy szerepeljek. A „szereplésre” most sem vágyom, de arra igen, hogy elmondhassam egyes szám első személyben ezeket a tényeket. Úgy, hogy ne tolakodjak a szöveg elé, viszont a lényem, korom, tudásom, mai gondolkodásom ott legyen az előadásban. Nem vágyom direkt aktualizálásra sem. A könyvnek sem ez a célja, hanem egy kor tanúságtétele. Vannak gondolatok, amelyeket ha az ember egyszerűen csak kimond, már attól megerősödnek. Akaratlanul is összekapcsol az ember dolgokat, nem azáltal, hogy beolvas, kiabál, prédikál vagy lenyomja a másik torkán a nagy igazságot, hanem egyszerűen a szembesítés okán. Ha pedig az emberek tudnak a sorok között olvasni, akkor csodálatos dolgokat tudnak megfogalmazni.

    Aktív szereplő lesz a közönség?

    Három okból is aktív a közönség részvétele. Egyrészt, nagyon kell figyelniük, mert annyira sűrű, tömör és tömény az anyag, hogy lehetetlen belőle kimaradni. Az én habitusom, a tempó, amit diktálok, szintén nem fogja hagyni őket kikapcsolni. Végül, bár a szöveg egy igen pontos kotta, improvizációra éppen azáltal van lehetőségem, hogy az adott előadáson a közönség soraiban kikkel találkozom, legyen szó korosztályról, kulturális háttérről, tudásról, érdeklődésről. Tehát az előadásnak van egy nagyon tudatos, feszített, pontos szerkezete, ezzel párosul az éppen ott ülő nézők figyelembe vételére építő, szabálytalan, bátor, szabad, a pillanatra reagáló játék is. A szabályos és a szabálytalan kombinációja. Elképesztő agymunkát jelent, nagy lelki energiát és játékos kedvet. Cinkosságot. Összekacsintást.

    A saját gondozásukban megjelent könyvnek már megtartották a bemutatóját. Milyen volt a fogadtatás?

    A könyv nagy sikerrel debütált, megjelent a könyvvásáron, hamar bekerült a köztudatba. Hiánypótló mű, generációtól függetlenül is vásárolják. Gyönyörű lett a kötet, Orosz István Kossuth-díjas grafikusművész borítótervével és Konok Péter nagyon igényes fordításával. A munkatársak rengeteg energiát fektettek itthon és külföldön abba, hogy ez a projekt idáig jusson. A koncepciót kidolgozó grafikusok, a szakértői gárda… Az is példaértékű, hogy ma, amikor kevés az integratív program, ezt az ügyet csodálatos összefogás jellemzi. Az Open Society Institute, a Nemzeti Kulturális Alap, az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Norvég Civil Támogatási Alap mind közös ügynek tekintették ezt, és valójában ez a színházam lényege is: hogy nem megosztja, hanem összehozza az embereket. Természetesen Ariane Mnouchkine-nak is köszönetet mondtam a könyv elején, ezzel tartoztam neki. Az előadás pedig egy rezüméja a könyvnek, talán a személyes hangvétel közelebb hozza a lényeget a hallgatósághoz. A könyv és az előadás együtt nagyon szépen kiegészíti majd egymást. A közös nevező Viktor Kravcsenko lénye, személye, gondolkodása, habitusa.

    Kravcsenko fia, Andrew Kravchenko még egy pár perces videót is küldött a könyvbemutatóra. Mit üzent Önöknek?

    Andrew Kravchenko az egyetlen élő fia Viktor Kravcsenkónak. Los Angeles-ben él, az édesapjáról nagyon kevés személyes tapasztalata van, jóformán csak a könyvből ismeri. Számára tehát az igazi ideál a könyv főszereplője. Andrew korábban megnézett rólam egy felvételt Hamlet szerepében, és ebben azonnal ráismert az apjára. Nyilvánvalóan az én lényem nem áll távol ettől a fajta tépett, szélsőséges létezéstől. Mára Andrew már azt is látja, hogy jó kezekbe került az örökség itt nálunk, Magyarországon. Megkedvelt minket, és nagy bizalmat szavaz minden kérésünknek. A videóüzenetben magyarul is megköszönt mindent. Nagyon boldog volt, a könyv nagyon tetszik neki. Szeretett volna eljönni a bemutatóra, csak azért nem tudott, mert neki is most jelent meg egy könyve, az apjáról. Ő is most jutott el oda, hogy feldolgozza vele a kapcsolatát. Viktor Kravcsenko egy New York-i szobában halt meg, máig nem lehet tudni, hogy öngyilkos lett-e vagy a KGB megölte, mint Trockijt. Andrew számára is csupa titok az apja. Azonban, mivel tudja, hogy a magyar előadással nem hozunk rá szégyent, abba is beleegyezett, hogy akár külföldön is játszhassam.

    Tehát van arra esély, hogy akár külföldön is bemutassák az Én a szabadságot választottam-ot?

    Semmi akadálya nincs. Az előadás nagyon mobil, könnyen adaptálható. Nehézség nélkül előadnám az estet angolul vagy franciául. Oroszul meg kellene tanulnom, érdekes kihívás lenne. Oroszországban viszont egyelőre hallani sem akarnak a könyvről, a Szovjetunió felbomlása óta sem jelent meg. Talán az, ha Ukrajnában kiadnák, jelentene valamit, hiszen Kravcsenko ukrán származású. Előbb-utóbb csak átszakad a gát. Egyébként ez nem csupán orosz jellemvonás: itthon és a szerte a világban találkozunk sok kellemetlen témával, amelyeket nem jó hallani. Nem kimondani, egyáltalán csak hallani. Ha kimondom, már az is kényes. Viszont egy művésznek, egy alkotónak az a dolga, hogy beszéljen. Nem direkt, nem profán, nem aktualizált módon, hanem egy művet megszólaltatva.

    Az előadáshoz pedagógiai program is kapcsolódik, a Kravcsenko-ügy. Úgy tudjuk, már a próbafolyamatba is bevonták program a résztvevőit.

    A Kravcsenko-ügy azért fontos, mint többfázisú nevelési program, mert kimondottan a fiatalokra fókuszálunk. A programban 14-18 éves, hátrányos helyzetű, kiemelkedően tehetséges diákok a Kravcsenko-per alapján folytatnak majd minitárgyalásokat, történészek, szociál-pszichológusok, Oroszország-szakértők, tanárok segítségével. Kravcsenko párizsi perét modellezzük, ahol őt a saját baloldali közege megvádolta azzal, hogy hazudik, és mindaz, amit ír, kitaláció. Kravcsenko a megnyert per alapján írta meg második művét, Én az igazságot választottam címmel. A diákoknak a tárgyalásokon mindig lesz lehetőségük engem – mint Kravcsenkót - elítélni vagy felmenteni. Nagyon fontosnak tartom, hogy ebben a nemzedékben kialakuljon a személyes felelősség, hogy tudjanak választani és dönteni, tudjanak különbségeket megfogalmazni, és mindezt érvekkel alátámasztani. Az érvelés képessége - nem feltétlenül csak a jogi nyelv, hanem bármilyen, nagyon egyszerű érvrendszer - képes arra, hogy felszabadítsa a szellemet. Talán ez a generáció már másképp viszonyul majd a választás és az állampolgári felelősség kérdéséhez, vagy akár magához a kultúrához, az olvasás művészetéhez is.

    Hogyan zajlik egy olyan próbafolyamat, ahol az előadást egyetlen alkotó hozza létre?

    Ami a színészi feladatot illeti, a Maladype Színházat én alapítottam 15 éve, ebből fakadóan én határozom meg a szellemiségét. A társulattal mindig arra törekedtünk, hogy mindenfajta póztól, szereptől, fölvett viselkedési típustól vagy „alakítástól” mentes, minél személyesebb legyen a színész jelenléte. Persze nagyon fontos a színészi eszköztáron belül az, hogy valaki tudjon öreget, fiatalt, kövéret, soványat, gonoszat és jóságosat is megfogalmazni, de az út, a folyamat, ami az adott civil éntől a szerepalak problémáját megjelenítő énig eljuttatja az alkotót, az a Maladypében egy másfajta gondolkodásmód. Sokkal észrevétlenebb. A mostani előadásban például, ha én foglalkozom Viktor Kravcsenko problémájával nyilvánosan, a közönség előtt, akik nézik az előadást, akkor az én érdeklődésem a probléma iránt beszippantja a közönség érdeklődését, akik ezáltal megteremtik a lehetséges Viktor Kravcsenko-alakot. Tehát ez egy közös játék. Ehhez az kell, hogy én motivált legyek, mert akkor az ügy közös üggyé válik. Nem az a lényeg, hogy amit csinálok, hogyan csinálom. Ha nézők azt nézik, hogy amit látnak, mennyire személyes, mennyire tragikus, mennyire igaz, mennyire más, mennyire durva, mennyire ijesztő, abban a pillanatban már a problémával foglalkozunk, és akkor jó úton járunk.

    Van az előadásnak rendezője is, úgy hívják, hogy a gondolat. A gondolat rendezi az előadást. A gondolataimat nyilvánosan rendezem, miközben én vagyok a médium is. Nem éreztem szükségét, hogy egy rendező kívülről terelgessen, mert ha ő elkezdi ezt a nagyon komoly műfajt űzni velem, akkor onnantól kezdve már nem az a kérdés, hogy mit mondok, hanem az, hogy hogyan. Tehát hirtelen háttérbe szorul a tartalom, és a forma lesz érdekesebb. Persze az igen nehéz, hogy a gondolat szervező-rendező elve az egész estének, hiszen épp a gondolat – vagy annak hiánya - az, ami a mai kor legfőbb kérdőjele. Pedig gondolkodókra szükség volt, van és lesz. Gondolkodni kell, egyeztetni kell a különböző szemléleteket, világnézeteket. Nem elhallgatni, hanem beszélni, keresni, kigyomlálni és újraplántálni.

    Többek között ezzel a bemutatóval ünneplik a Maladype Színház 15. születésnapját is, igaz?

    Valóban munkával ünneplünk, dolgozunk, Amíg én Chicagóban leszek, addig Jeles András Három nővért rendez nálunk, Zsótér Sándor jön hozzánk III. Richárdot rendezni. Remek az évad, szerencsére sok a külföldi lehetőség. Elmondhatom magunkról, hogy még létezünk, bár itthon a független színházak sorsa nem túl rózsás. A fennmaradáshoz kell a jó társaság, a belső hovatartozás érzése és a humorérzék. Különösen a humorérzék.

    Milyen érzésekkel várja a bemutatót?

    Várakozással, hogy mit tudok átadni mindebből. Nagy az érdeklődés, ezért jó lenne, ha adott pillanatban az én agyam, gondolataim és ez a lehetőség egybeállnának. De ez sem kötelező. Ez egy lehetőség: a játékosság emberivé, könnyűvé, magától értetődővé teszi. Olyan történet ez, amely megírja önmagát. Nincsenek tabuk és titkok. Egy szobában játszom, ahová maximum 60 fő fér, szóval itt minden lelepleződik, ami nem igazi.

    A képre kattintva galéria nyílik az előadáson készült fotókból.

    A képre kattintva galéria nyílik az előadáson készült fotókból.

    Fotó: Mészáros Annarózsa

    Top 16