• Külföld
Faktor

Élő pajzsként használták a terroristák - egy túlélő megrendítő beszámolója a bataclani mészárlásról

A 39 éves Stéphane-ra két órán át fogtak fegyvert a terroristák, és közben azt magyarázták, hogy a támadás megtorlás, amiért Franciaország beavatkozott Szíriában. A Bataclan koncerteremben történt a legsúlyosabb terrortámadás Párizsban, 89-en haltak meg.

Fotó: Europress / Anadolu Agency - Getty Images

Fotó: Europress / Anadolu Agency - Getty Images

A túlélő beszámolóját a Mirror közölte. Stéphane épp a Bataclan teraszán volt, amikor a terroristák megjelentek. Sokakhoz hasonlóan ő is azt hitte először, hogy petárdákat hall, de aztán elkezdődött a sikoltozás. (A támadás kezdetéről videót itt láthat.)

Azonnal a menekülésre gondolt. Először ahhoz az ajtóhoz rohant, amely a földszintre vezetett, de aztán rájött, ha lemegy,  akár el is találhatják a fegyveresek. Lenézett a teraszról, és ekkor pillantotta meg először a kalasnyikovos terroristákat. Ezután öt percen át folyamatosan lövöldözést lehetett hallani. A terroristák aztán elindultak felfelé a lépcsőn. Stéphane és még négyen-öten megpróbáltak elbújni a széksorok között, ám észrevették őket. Két terrorista odament hozzájuk és azt mondta nekik, hogy „nem fogunk megölni titeket, gyertek velünk.”

Őt és még egy tucat másik embert egy folyosóra tereltek. Három túszt az ajtóval szemben ültettek le, Stéphane-t pedig élő emberi pajzsként az utcára néző ablakhoz parancsolták, és arra utasították, hogy azonnal szóljon, ha rendőröket lát.

Együtt bevittek minket és leültettek. Beszédet tartottak nekünk, amiben azt mondták, hogy „köszönjétek meg Hollande elnöknek, mivel ő az oka annak, hogy most így kell szenvednetek."

A férfi visszaemlékezése szerint a terroristák olyat is mondtak, hogy ők bombák alatt hagyták ott a feleségeiket és a gyerekeiket Szíriában.

Stéphane két órán át nézett ki az ablakon. A szemben lévő lakásban látta, hogy televízió be van kapcsolva. Aztán egyszer csak két erősen felfegyverzett rendőrt pillantott meg az úton, akik szintén észrevették őt, intettek a fejükkel, majd mentek tovább. 

A terroristák a túszokkal franciául beszéltek és csak akkor váltottak arabra, ha nem akarták, hogy értsék őket. Stéphane szerint a terroristák nagyon elégedettnek látszottak magukkal. Például amikor megkérdezték az ajtóban ülő túszokat, hogy mit hallanak kintről, és ők azt válaszolták, hogy jajveszékelést, akkor a terroristák szinte nevetve felelték, hogy „jó nektek, akárcsak a mi asszonyaink és gyerekeink Szíriában!”

Szerinte egy 25-35 év körüli férfi volt a fegyveresek vezetője. Ugyanakkor meglepően szervezetlennek tűntek, sokszor improvizáltak, különösen amikor fel szerették volna venni a kapcsolatot a  rendőrökkel.

Nagyon amatőrök voltak. Nyilvánvalóan elhivatottak voltak - azért voltak ott, hogy gyilkoljanak -, de egy túszhelyzetben nem tudtak mit csinálni.

A terroristák arra szerették volna használni Stéphane-t és a többi túszt, hogy üzenetet adjanak át a rendőröknek. Stéphane szerint 15 percen át fejveszettség volt. „Mondjátok meg nekik, hogy túszaink vannak, és ha tárgyalni akarnak, adjanak egy walkie-talkie-t!”  Stéphane azt mondta, fogalma sincs, miből gondolták, hogy valóban adnának neki egyet. A terroristák közben rájöttek, hogy a túszaik között egy pár is van, ezért úgy döntöttek, hogy az egyiküket küldik ki a rendőrökkel tárgyalni, és azzal érik el, hogy vissza is jöjjön, hogy megfenyegetik, hogy ha bármi történne, megölik a párját. A túszt azzal az üzenettel bocsátották ki, hogy „fel vannak fegyverezve és bombaövek vannak náluk. Vissza kell vonulnotok!”

Időnként a túszokat arra kényszerítették, hogy kikiáltsanak az ablakon, hogy „túszok vagyunk, robbanóöveik vannak és fel fogják robbantani maguk, vonuljatok vissza!”. Arra is megkérték őket, hogy hívjanak fel francia TV-csatornákat, de nem minden hívás ért célba.

Stéphane meg volt győződve arról, hogy a terroristák egy idő után valóban felrobbantják maguk, és ők is meghalnak velük együtt. Aztán éjjel fél 1 körül elindult valami. Rendőrök jelentek meg az ajtó előtt, és a terroristák maguk elé gyűjtötték a túszokat. A rendőrök pajzsokkal törtek be. A fények kihunytak és kábító gránátokat dobtak be. Stéphane robbanást érzett a lába alatt és a földre esett. A padlón alig egy méterre tőle meglátta az egyik terroristát,  aki az egyik kezében egy Kalasnyikovot tartott, a másikban egy detonátort, de furcsa módon nem nyomta meg a gombot. Stéphane a földön fekve maradt, miközben a rendőrök kiáltásai és lövések visszhangoztak körülötte.  Végül az egyik rendőr megjelent mellette, rákiáltott, hogy álljon fel, ellenőrizte, hogy nincs-e rajta robbanóöv és utasította, hogy rohanjon kifelé, és ne nézzen vissza. Stéphane azonban menekülés közben mégis hátrapillantott.

Egy csomó holttestet láttam egymáson, és vér borított mindent. Szörnyű volt. Ugyanakkor nem voltam meglepve. Az előtte lévő két órában folyamatosan nyögéseket és segélykiáltásokat hallottam.

Stéphane végül kijutott az utcára, és egyszerűen nem tudta elhinni, hogy amit átélt, az valóban megtörtént. A rendőrök kikérdezték, és végül hajnali 6-kor mehetett haza. Nem volt nála a telefonja, ezért senkinek sem tudott szólni, hogy jöjjön el érte. Szakadt pólóban és pokrócba csavarva szállt fel a metróra, ahol az emberek aggódó pillantásokat vetettek rá, és kérdezgették, hogy jól van-e. Ő pedig csak ennyit tudott válaszolni: "igen, azt hiszem."

Top 0