• Tudomány
Vági Barbara
Vági Barbara

Az elveszett magyar hadsereg

Elfeledett, eltitkolt első világháborús történetet kutat Margittai Gábor és Major Anita. Olyan történetet, amelyben 85 ezer osztrák-magyar katona esett szerb hadifogságba. A katonák többsége nem élte túl a Balkánon átvezető halálmenetet, aki valamilyen csoda folytán mégis életben maradt, azt Szardínia kietlen mellékszigetére, Asinarára szállították. Csaknem 100 évvel a borzalmak után megismerhetik az emberek, miért és mi történt a magyar hadifoglyokkal. Négy év kutatást követően Major Anita és Margittai Gábor Szamár-sziget rabjai címmel megdöbbentő dokumentumfilmet forgatott a szigeten, ahol még fellelhetők a magyarok nyomai: szobrok és épületek, amelyekkel behálózták a tábort. A két világháború között pedig kápolna épült, ahol a feltárt tömegsírokban megtalált koponyákat és csontokat vitrinekben helyezték el az olaszok, hogy méltóképpen megemlékezzenek az ott meghalt osztrák-magyar katonákról.

Hogyan találtak rá erre a történetre?

Major Anita: Szardíniát már ismertük egyetemista korunk óta. Akkor néptánccsoporttal jutottunk ki. „Körbetáncoltuk” a paradicsomi szigetet a nyári hagyományőrző fesztiválon. Elvarázsolt bennünket a természet és a tradicionális kultúra, de az ott élő emberek vendégszeretete is. Mindig is vágytunk vissza, de 10 esztendőnek kellett eltelnie, hogy ez az álmunk megvalósulhasson. Akkor már mint kutatók jutottunk ki, némi előtanulmánnyal felvértezve, és olyan információval, hogy Szardínia mellékszigetén, Asinarán drámai magyar történet is rejtve van. Elkezdtük az elméleti kutatás mellett a terepmunkát is: gyakorlatilag azóta minden évben voltunk a szigeten, és bejártuk az első világháborús börtönsziget maradványait is.

EZT IS AJÁNLJUK:
    Major Anita és Margittai Gábor a Faktor stúdiójában mondták el Asinara történetét.

    Major Anita és Margittai Gábor a Faktor stúdiójában mondták el Asinara történetét.

    Fotó: Talán Csaba

    Amikor néptáncosként kint voltak, már tudták, hogy van ott egy rejtett magyar történet, egy börtönsziget, ahol sok ezer magyar katona meghalt?

    Margittai Gábor: Az egész történet nagyon rejtelmes. Úgy táncoltuk végig Szardíniát, hogy fogalmunk sem volt arról: néhány méterre tőlünk hadifogolytábor volt, és magyar katonák ezrei haltak meg ott. Amikor véget ért a turné a tánccsoporttal, mi elszakadtunk tőlük, és végigstoppoltuk Szardíniát. Fantasztikus volt.  Ott aludtunk Asinara előterében, egy megdermedt lávamezőn, és nem tudtunk arról, hogy a közvetlen közelben első világháborús haláltáborrendszer épült ki. A kutatómunka egyébként klasszikus nyomozás volt, mert amikor 4 évvel ezelőtt betettük a lábunkat erre a kis mellékszigetre – amely egyébként a maffia börtönszigete volt 1997-ig –, akkor azt tapasztaltuk, hogy mindaz, amit ott látunk, és amivel szembesülünk, az egy haláltábor rombirodalma. De valójában ez egy sokkal dermesztőbb történetbe vezet vissza minket, amely a dél-magyarországi területeken kezdődött, aztán végigvezetett a Balkánon: Szerbián, Rigómezőn, az albán havasokon és mocsárvidéken. 85 ezer osztrák–magyar katonának, 85 ezer földművesnek, kis- és középpolgárnak a sorskálváriája ez, amely Szamár-szigeten, vagyis Asinara szigetén csúcsosodott ki.

    A magyar katonák hadifoglyok voltak. Hányan kerültek oda, és hogyan haltak meg?

    Major Anita: Ezek a katonák 1914 őszén kerültek szerb hadifogságba, sokan már az első puskalövésekkor – de semmiképpen sem gyávaságból, inkább a hadvezetés hibáinak okán.  Mintegy 85 ezren jutottak – a legkedvezőbb számítások szerint is – a szerbek kezére. Többségüket a nisi központi gyűjtőtáborban szállásolták el. 1915 tavaszán már tífuszjárvány pusztított közöttük. Nagyon gyenge ellátást kaptak. Nem volt elég élelmiszer, nem volt meg az infrastrukturális háttér ennyi ember ellátására. Aztán 1915-ben – kiegészülve a bolgárokkal – a német–osztrák–magyar seregek újabb támadásba lendültek, és a központi hatalmak ekkor már sikereket értek el. Nyomták előre a szerbeket dél-délnyugat felé. Ez a sikeres offenzíva volt az, amely útnak indította a fogolytáborok lakóit is. Egész Szerbia menekült, mintegy másfél millió ember volt úton a legkülönfélébb eszközzel: konflissal, autóval, társzekérrel, gyalog. Evakuálták az országukat, Korfura igyekeztek. Egymillió szerb civil és több százezres szerb katonaság kényszerült elhagyni Szerbiát, és ők tolták maguk előtt a hadifoglyokat is, hiszen nem akarták elengedni őket, hogy aztán újra ellenük harcoljanak.

    Ennek estek áldozatul a magyar hadifoglyok is: az a furcsa helyzet alakult ki, hogy saját csapataik törtek előre, a távolban már hallották az ágyúzásukat, és bár ennek örülhettek volna, mégis emiatt kerültek még rosszabb helyzetbe, hisz még tovább kellett vonszolni magukat. Körülbelül 2 hónapig tartott a balkáni halálmars. De a helyzet drámaiságát mutatja, hogy a nisi központi fogolytáborból már csak 35 ezren indulhattak el, ugyanis a 85 ezerből körülbelül 50 ezren meghaltak a járványokban és a gyenge ellátás miatt. Ez a 35 ezer ember kezdett el dél-délnyugat felé gyalogolni erőltetett menetben, át az albán havasokon, át a mocsarakon többféle útvonalon, több száz –  akár 900 – kilométeren át. Valonában, Vlora kikötőjében aztán a szerbek átadták az olaszoknak az életben maradt osztrák–magyarok foglyokat, és elkezdődött az átszállításuk Asinarára.

    Major Anita

    Major Anita

    Fotó: Talán Csaba

    Ott mi történt velük?

    Margittai Gábor: Mintegy 24 ezer hadifoglyot hajóztak be. Nem lehet tudni, hogy mennyien haltak meg az út során betegségekben és végkimerülésben, de körülbelül 2-3 ezer embert behajítottak a tengerbe, nekik a nevük sem maradt fenn. Asinara eredetileg karanténsziget volt, Olaszország tengeri vesztegzárszigete. Úgy gondolta az olasz vezérkar, hogy a foglyokat itt egy-két hétig elzárják, aztán szétszórják őket Olaszország lágereiben. Azt is tudni kell, hogy a vesztegzár mellett Asinara szigetén volt már egy mezőgazdasági fegyenctelep. Annak ellenére, hogy terméketlen terület volt, a foglyokkal műveltették a földet. Ezekkel a rabokkal érdekes módon találkoztak a magyar hadifoglyok: torokmetsző köztörvényesek borotválták őket, amikor megérkeztek a karanténba, és betántorogtak a parti fürdőházba. A kikötőbe befutó hajókról a halottakat egyszerűen a vízbe dobták. Emiatt halászati tilalmat rendeltek el Szardínia területén az Asinara-öböl környezetében, mert a hullák kisodródtak lakott területekre.

    Mivel már a hajókon kitört a kolerajárvány, ezért gyakorlatilag egyik napról a másikra haláltáborrá változott ez a terület. Fornelliben, a „sírba szálló táborban”, a melléksziget déli csücskén szinte mindenki meghalt. Oda a legsúlyosabb eseteket vitték, és hagyták őket Isten szabad ege alatt elpusztulni. Az osztrák–magyar hadifogoly orvosok próbálták menteni őket, amennyire lehetett, mindenféle eszköz, gyógyszer nélkül. Tavaszig tartott a járvány. Csúcspontján 100-200 ember halt meg naponta. A járvány végére 16 ezren maradtak életben. De ezek valószínűleg optimista számok, ugyanis többnyire az olasz táborparancsnok statisztikáin alapulnak, akinek az volt az érdeke, hogy minél rózsásabb színben tüntesse fel a helyzetet. Később az életben maradt foglyok kiépítették a lágerrendszert maguknak. Ez sátortáborokból állt, amelyeket nemzetiségi alapokon szerveztek meg.

    "Több ezer katonát eleve a "sírba szálló táborba" vittek."

    "Több ezer katonát eleve a "sírba szálló táborba" vittek."

    Fotó: Talán Csaba

    Akik életben maradtak, azután ugyancsak nemzetiségi alapon egymás torkának estek. Számunkra – akik kisebbségkutatók vagyunk, és elsősorban a Kárpát-medence szórványmagyarságával, szórványkultúráival foglalkozunk elsősorban – nagyon érdekes információ volt, hogy már a balkáni hadifogolytáborokban hogyan támadtak bajtársaikra a délszláv és cseh nemzetiségű foglyok, akik a szerb fogva tartók oldalára álltak. A német és magyar ajkú rab katonák pedig a lágerhierarchia legaljára kerültek. Őket ütötték-verték korábbi bajtársaik, több embert agyon is vertek vagy kivégeztek a szerbiai táborokban.

    a folytatáshoz lapozzon

    Top 16