• Tudomány
Vági Barbara
Vági Barbara

Az elveszett magyar hadsereg

Margittai Gábor

Margittai Gábor

Fotó: Talán Csaba

Mi lett azokkal a katonákkal, azokkal a foglyokkal, akik túlélték?

EZT IS AJÁNLJUK:

    Major Anita: A tisztek kevés ideig voltak Asinarán, néhány napot csupán, aztán Szardínia és Itália különféle táboraiba deportálták őket. És sokkal jobb körülmények között vészelték át a menetelést és a fogságot is. Amikor Valonában felszálltak a Dante gőzösre, fehér abroszos asztalnál megetették-megitatták őket az olaszok, ágyban aludhattak. A legénységnek volt igazán borzalmas a sorsa, ők jóval hosszabb időt töltöttek Asinarán is. Sőt közülük néhányan még a háború után is a lágerszigeten „vendégeskedhettek” képzőművész tehetségüknek köszönhetően. Voltak, akik még több évig az olaszok szolgálatában voltak, ugyanis csodálatos portrékat tudtak festeni – többek között az olasz tisztekről. Ez a túlélés egyik esélye volt.

    Szász István hadifogoly például számos műalkotást készített a szigeten. Többek között a „magyar kápolnában” – magyar hadifogoly művészek által tervezett és díszített kis szentély a kikötőnél – ő festette ki az üvegablakokat, és az utazás során is felkérték több munkára – például egy szerbiai katedrális kifestésére. Aztán Ősz Nemes György temesvári születésű szobrász alkotott a halálmars emlékére egy gigantikus, négyméteres szobrot, illetve több épületet és szobrot emelt a szigeten. Mondhatjuk azt, hogy magyar művészek hálózták be az alkotásaikkal Asinarát, amikor már lecsengett a járvány, és építészeti szempontból is paradicsommá varázsolták ezt a mediterrán esszenciájaként számon tartott szigetet. Merthogy Asinarán iszonyatos ellentét feszül a természet szépsége és a sziget emberi történelme között. Ez volt az, ami annyira megfogott bennünket, és arra gondoltunk, hogy ez filmre is kívánkozik, nemcsak könyvben érdemes feldolgozni, amelyet Margittai Gábor ekkorra már megírt Szamár-sziget szellemkatonái címmel. 2014 őszén kezdtük forgatni a dokumentumfilmet. Feledy András volt a producer, Margittai Gábor írta, én rendeztem, Talán Csaba volt az operatőr, Szender Gábor a vágó.

    Neveket és szobrokat említettek. Most, amikor visszamentek forgatni a filmet, láttak ott még szobrokat, épületeket, amelyek megmaradtak?

    Margittai Gábor: Aki meglátogatja ezt a szigetet – és többségében a fehér szamarak miatt jönnek ide a turisták –, azt az a furcsa tapasztalat éri, hogy mindenféle romok állnak ki a mediterrán tüskés bozótokból: kápolnák, kórházépületek, halottégető kemence és krematóriumból átépített templom, foglyok által épített kezdetleges mólók és betonciszternák… Valóban lehet látni szobrokat például a temetőben, ahová az olasz katonákat, a táborok őreit temették, akik szintén a kolerajárványban haltak meg. Meg lehet találni általában a szobrok csonkjait is. Megtaláltuk Ősz Nemes György szignóját is 1916-os évszámmal. De mivel ezek a hadifogoly-alkotások a rendelkezésre álló gyarló anyagokból készültek – sóder híján kagylót használtak, édesvíz helyett tengervizet –, így sajnos önmagukat számolták fel. Ősz Nemes halálmars-emlékműve is nyom nélkül tűnt el. A kápolnák viszont még megvannak. Megvan egy kisebb halálmars-emlékmű is, de nagyon pusztul, valószínűleg meg vannak számlálva a napjai.  Ami viszont nem tűnt el: a túlélők vagy a Szamár-szigeten hősi halált halt magyar katonák leszármazottaitól számos értékes anyagot, korabeli naplót és a meg-megakadó kutatásunkat továbblökő információt kaptunk. Most került elő például egy tucatnyi képből álló hagyaték, Lakatos Artúr képanyaga, amelyet a halálmars során festett. Ezek döbbenetes leletek. Azt gondolná az ember, hogy aki 800 kilométert végiggyalogol étlen-szomjan, lényegében ruha nélkül – mivel a rongyaikat ételre csereberélték a hadifoglyok –, mínusz 20 fokban, annak kisebb baja is nagyobb annál, mint hogy festegessen. Pedig volt olyan festő, például Szász István, aki a festményeit tekerte a teste köré.

    Major Anita: A művészet itt a szó szoros értelmében is életmentő volt, hiszen ezzel nemcsak a festő óvta meg a műalkotásait, hanem a festmények is melegítették Szász István testét. Túlélték a halálmarsot. Később azonban, a budai Várat ért belövésekkor tűzben pusztult el sok Szász István-munka. Amikor 2014 nyarán végigjártuk a balkáni halálmars teljes útvonalát, hogy feltérképezzük és dokumentáljuk az osztrák–magyar katonák megpróbáltatásait, kerestük a nisi katedrálisban Szász fogságban festett freskóit is, ám kiderült, hogy 10 évvel ezelőtt a katedrális kiégett, és ezek a szentképek is tűzben semmisültek meg.

    Margittai Gábor: Asinara szigetén tehát vannak látható épületek, szobrok, felújítandó alkotások. A szárdoknál viszont még mindig tabutéma ez a történet. Ha a nagyon kedves helybéliekkel beszélget az ember, és megpendíti Asinara kérdését, lefagy az arcukról a mosoly, mert számukra ez szégyentörténet. Annak ellenére, hogy elsősorban az olasz hadsereg okolható azokért a mulasztásokért, amelyek miatt sokan meghaltak a börtönszigeten. Ugyanakkor az olaszok valójában megmentették azokat, akik túlélték a halálmarsot, mert ha a szerbek kezén maradnak, valószínűleg mindenki meghalt volna. Az olaszok gyakorlatilag megmentőként vannak jelen ebben a történetben – de „olaszos” felelőtlenséggel mentették meg az osztrák–magyar katonákat. Odatelepítettek huszonnégyezer embert egy víz és élelem nélküli szigetre. Megérkeztek a hadifoglyok, sokan közülük már kolerásan, kiszáradva – és rögtön sós halkonzervet adtak nekik, inni viszont nem… A halottak első hulláma szinte ezekbe a sós konzervekbe halt bele. Nem rosszindulatból persze, hanem a szervezetlenség miatt.

    Major Anita: Az olasz történészek egy része az első világháború legnagyobb humanitárius mentőakciójaként tartja számon ezt a történetet. A szerbek ugyanis átadáskor gyakorlatilag levetkőztették a csontsovány szellemhadsereg katonáit – már ami ruha még maradt rajtuk. Azt mondták nekik: az olaszok majd felöltöztetnek benneteket. Ez így is történt, csak a lágerek infrastrukturális háttere nem volt megszervezve, és bizonyos szempontból nem is lehetett megszervezni ekkora embertömegre. Tehát az emberi mulasztások mellett a körülményekből fakadó nehézségeket sem hagyhatjuk figyelmen kívül is.

    A filmben mégis tudtak emberekkel beszélni, akik elmondták Asinara első világháborús történetét – annak ellenére, hogy nehezen akarnak beszélni az ott történtekről.  Kik segítették végül a munkájukat?

    Margittai Gábor: Meglepő tapasztalat volt, hogy lassan kialakul egy részben amatőr, „civil”, de nagyon lelkes történész-kutató réteg a szárdok soraiban is, akik kutatják e történet apró részleteit, és lassan ők is nemzeti ügynek tartják, hogy vége legyen az elhallgatásnak, a tabusításnak. Elfogadhatatlan számukra, hogy ez a szörnyű történet nyom nélkül eltűnjön. A forgatás során is kézről kézre adtak minket, és rengeteg momentum akkor és ott derült ki számunkra is. A birtokukban vannak olyan magyar vonatkozású tárgyak, fogolyemlékek, képeslapok, műalkotások, amelyek Magyarországon nincsenek meg. Például a budapesti Hadtörténeti Intézetben elenyészően kevés anyag maradt fönn a halálmarssal, illetve a szamár-szigeti fogolytáborokkal kapcsolatban.

    Ennek persze történeti okai vannak. A második világháború pusztításai, aztán a kommunizmus, amely szinte az egész első világháborút igyekezett kitörölni kollektív emlékezetünkből, vagy súlyosan eltorzítva magyarázni… Mindenesetre, ha Asinarát akarjuk kutatni, akkor sajnos legkevésbé a magyarországi szakarchívumokban tudjuk megtenni. A családi magángyűjtemények viszont nagyon értékes információkat rejthetnek még. Például mindazokról, akik végül túlélték Asinarát, körülbelül 16 ezren, 1916 nyarán átvitték őket Franciaországba kényszermunkára, ahol a nemzetközi egyezményekkel ellentétben lövészárkokat ásattak velük, és egyéb kényszermunkát végeztettek velük a frontvonalon.

    Ebből a 16 ezer emberből végül hatezer maradt életben, és térhetett haza szeretteihez. De akik hazatértek, közülük sokan néhány éven belül meghaltak a táborokban szerzett betegségekben vagy a feldolgozhatatlan stressztől. Volt, akit a francia idegenlégióba soroztak be, hogy aztán valamilyen afrikai csetepatéban haljon névtelen halált. Úgyhogy még sok helyen kéne kutatni, a francia idegenlégió levéltárától kezdve, a balkáni levéltárakig. És hogy Szamár-sziget rabjainak története miért fontos? Mert ebben a történetben minden benne van, ami szörnyű és emberellenes az első világháborúban. S minden benne van, ami megelőlegezi a második világháborút, annak iparosított lágerbirodalmait, az emberek tömeges megsemmisítését, az identitás megszüntetését, az etnikai-nemzeti ellentéteket. Mindezt főként az első világháborúban „kísérletezték ki”, és a második világháborúban fejlesztették tovább.

    Major Anita: Nyomozásunk során arra is fény derült, hogy a magyar katonákat több kényszermunkatáborban dolgoztatták. Szardíniai bányákban, gátépítésnél, borkombinátokban, ültetvényeken. Sokakat közülük malária vitt el, vagy munkabalesetben haltak meg. Több kis faluban a helyiek még ma is emlékeznek arra, hol vannak eltemetve osztrák–magyar hadifoglyok. Ezért a film egyik része Asinaráról szól, a másik része pedig a szardíniai kényszermunkáról.

    a folytatáshoz lapozzon

    Top 16