A nagyok rémálma - a harmadik jelölt

Néhány napja Michael Bloomberg volt New York-i polgármester bejelentette, hogy fontolgatja az indulását az amerikai elnökválasztáson. Azonnal aggódni kezdtek a két nagy pártnál - elsősorban a demokratáknál. Bloomberg indulása ugyanis - mégha veszít is -megakadályozhatja a demokrata jelölt győzelmét, akár Clinton, akár Sanders lesz az. Korábban a republikánusok aggódtak, amikor Donald Trump lebegtette, ha nem választják meg a GOP jelöltjének, akkor elindul függetlenként. De miért is baj ez a két nagy pártnak? Az amerikai elnökválasztás kapcsán indított sorozatunk negyedik részében azokat az eseteket nézzük végig, amikor egy független (vagyis: harmadik párti) jelölt indulása megváltoztatta az elnökválasztás végeredményét.

  • Külföld
Turi Zoltán

Amerikai választástörténet 4.

A Harmadik PártAz Egyesült Államokban a XIX. század közepe (a mai republikánus párt színrelépése) óta két nagy párt küzd a hatalomért a választási rendszer minden szintjén. A Third Party (Harmadik Párt) kifejezéssel az amerikai választási rendszerben azokat a jelölteket illetik, akik nem a két nagy párt - a demokrata vagy a republikánus - színeiben indulnak a választáson. Az esetek nagy részében nem hagyományos értelemben vett harmadik pártról van szó, egyszerűen egy független jelöltről. Az amerikai választási rendszer és kampányfinanszírozás sajátosságai miatt azonban a jelöltek általában ilyenkor is létrehoznak valamilyen pártot, így hivatalosan valóban harmadik párti jelöltről van szó.

EZT IS AJÁNLJUK:

    Alsóbb szinteken van esély arra, hogy valaki harmadik párt képviselőjeként nyerjen. Időről időre bejutnak például a száz tagú szövetségi szenátusba is független jelöltek, de általában ők is szorosan együttműködnek valamelyik párttal.

    Ilyen formálisan független szenátor volt például Joe Lieberman (a demokrata Al Gore 2000-es alelnökjelöltje), aki Connecticut demokrata szenátora volt 18 éven át (1989 és 2007) között, 2006-ban azonban elvesztette a demokrata előválasztást. Ezután pártot alapított Connecticut for Lieberman néven, független jelöltként elindult a választáson és az őt támogató demokraták és független szavazók segítségével simán meg is nyerte. Ezután még egy ciklusban, hat évig ült a kongresszusban, független szenátorként ugyan, de a demokrata frakcióban, sőt, még a belbiztonsági bizottság vezetését is megkapta (ebben nagy szerepet játszott, hogy a 2006-os választás után Lieberman szavazata is kellett az 51-49-es szenátusi többséghez).

    Az elnökválasztáson harmadik párti jelöltként jóval kisebb eséllyel indulhat el egy politikus, de a végeredményt erősen befolyásolhatja az indulása. A modern elnökség Theodore Roosevelt óta számított történetében négy olyan "harmadik párti" jelölt volt, akinek indulása megváltoztatta az amerikai történelmet - egyikük sem nyert, de három esetben egészen biztosan az amúgy vereségre ítélt jelölt győzelmét segítették elő.

    A SzarvasbikaAz első ilyen harmadik jelölt maga Theodore Roosevelt volt, aki elnöksége alatt jelentősen bővítette az elnöki hatásköröket. Az első amerikai elnök volt, aki határozottan befolyásolni akarta a világpolitikát és az első, aki keményen és hatékonyan szembeszállt a leggazdagabb pénzemberekkel. Gyakran idézik egyik levelének egy mondatát, amelyben választott királynak nevezte magát: „ha nem lennék biztos, hogy a bolondok majd félreértelmezik a kifejezést, és nem értik meg, hogy ennek a rövid időre választott királynak semmi köze az örökletes királysághoz, akkor egy külföldinek ezzel a kifejezéssel írnám le az amerikai elnök hatalmát” (az idézet forrása: Stephen Graubard Elnökök című könyve).

    Roosevelt 43 évesen lett elnök, amikor a hivatalban lévő McKinley-t 1901-ben egy anarchista lelőtte és még csak 50 éves volt, amikor második ciklusa végeztével elköszönt az elnökségtől.

    Akkor ez még nem volt kötelező, csak az 1951-ben életbe lépett 22. alkotmánymódosítás írta elő, de a George Washington kialakította szokásjoghoz Roosevelt ragaszkodott, hiába győzködték párttársai.

    Máig Theodore Roosevelt a legfiatalabb (igaz, akkor még nem választott) elnök, 42 éves 10 hónapos és 18 napos volt, amikor beiktatták. A legfiatalabb választott elnök John F. Kennedy, aki 43 éves 7 hónapos és 22 napos volt beiktatásakor.

    Roosevelt 1909 elején tehát elhagyta az elnöki hivatalt és néhány évre eltűnt az amerikaiak szeme elől. Jobbára Afrikában vadászott, de Magyarországon is megfordult. Majd 1912-ben visszatért, Washington precedensét ugyanis úgy értelmezte, hogy az csak két egymást követő ciklusra vonatkozik. Utódját, William Taftot ő maga választotta ki, de négy év alatt Taft megerősítette annyira pozícióját a republikánus párton belül, hogy a párt vezetői természetesnek tekintették, hogy a hivatalban lévő elnököt választják elnökjelöltnek az 1912-es választásra is.

    Ekkor már voltak előválasztások, de csak néhány államban és az eredmények egyáltalán nem voltak kötelezőek. Roosevelt úgy gondolkodott, hogy ha elindul azokon a helyeken, ahol van előválasztás, és azokat megnyeri, akkor ezzel azt üzeni az elnökjelöltségről döntő republikánus konvenciónak, hogy az egyszerű republikánus szavazók sokkal szívesebben és könnyebben szavaznak rá, mint Taftra. 13 államban tartottak előválasztást, ebből Roosevelt 9-et meg is nyert, Taft és a harmadik induló, a wisconsini szenátor Robert LaFollette csak kettőt-kettőt. Érdekesség, hogy mind Roosevelt, mind Taft simán nyert a másik saját államában, ahol politikai karrierjük indult (Roosevelt Ohioban, Taft New Yorkban) .

    Roosevelt megnyerte Kaliforniát, Oregont, Dél-Dakotát, Nebraskát, Illinois-t, Ohiot, Pennysylvaniat, New Jersey-t és Marylandet. Összesen majdnem 1,2 millió szavazatot kapott az előválasztásokon, másfélszer annyit, mint Taft. A szavazatok aránya 51-34 volt.

    A republikánus konvenció mégis Taftot választotta. Roosevelt ezt súlyos igazságtalanságként élte meg és úgy döntött, elindul a választáson harmadik jelöltként. Ehhez pártot is alapított, a Progresszív Pártot (amit a köznyelv csak Jávorszarvas-bika pártnak nevezett, miután Roosevelt magát egyszer egy jávorszarvas-bikához hasonlította).

    Fotó: Europress-GettyImages/Hulton Archive

    Fotó: Europress-GettyImages/Hulton Archive

    Roosevelt indulása nagy indulatokat váltott ki. Egy munkanélküli kocsmáros például annyira felháborodott, hogy úgy gondolta, neki kell megakadályoznia, hogy Roosevelt harmadszor is elnök legyen. A választás előtt kevesebb mint egy hónappal egy wisconsini kampánygyűlésen az emelvényre lépett és közelről pontosan szíven lőtte Rooseveltet.

    Az exelnök mellényzsebében azonban ott volt a szemüvegtokja, és az előre megírt beszéde. A beszédet másfél órásra tervezte, így 50 oldalas volt. Ez mentette meg az életét, az acél szemüvegtokon és a vaskos papírkötegen lelassult golyó megállt a mellizmában, még a beszédet is megtartotta, utána vitték csak kórházba. Persze megint elővette a jávorszarvas-példát: „Úgy tűnik, több kell ahhoz, hogy egy jávorszarvas-bikát leterítsenek” – mondta a véres papírral a kezében.

    A választási versenyben Roosevelt és Taft végül egymást győzték le. Bár ketten együtt a szavazatok több, mint 50 százalékát szerezték meg, végül a korábban esélytelennek tartott demokrata Woodrow Wilson simán nyert – ehhez mindössze a szavazatok 41 százalékát kellett megkapnia. Roosevelt 27 százalékos eredménnyel lett a második, Taft pedig hivatalban lévő elnökként példátlanul súlyos vereséget szenvedett, mindössze két államban, Utah-ban és Vermontban tudott nyerni és az akkor 531 elektorból mindössze 8-at szerzett meg.

    Kettejük elmérgesedett csatája totális republikánus vereséget hozott, a polgárháború óta először fordult elő, hogy a kongresszus mindkét házában a demokraták voltak többségben – a képviselőházban 290 demokrata képviselőre csak 127 republikánus jutott (a szenátusban 55-44 volt az arány és volt egyetlen progresszív szenátor is).

    A déli rasszistaA demokrata párt a hatvanas években teljesen átrajzolta saját politikai bázisát. A feketék egyenjogúságáért indított mozgalmak a republikánus párton belülről indultak (az első republikánus elnök Abraham Lincoln volt), a rabszolgatartó, rasszista déli fehérek a demokraták természetes bázisát jelentették (ebből a bázisból indult az előbb említett Woodrow Wilson is, aki egy déli presbiteriánus lelkész fia volt és manapság már polgárjogi szervezetek tiltakozó megmozdulásait váltja ki, hogy a Princeton Egyetemen - melynek Wilson rektora volt - épületszárnyat neveztek el a még kora mércéje szerint is szélsőségesen rasszistának számító elnökről).

    Ez egészen az 1960-as évekig fennmaradt. John F. Kennedy 1960-ban Georgiában még a szavazatok több, mint 62 százalékát kapta, ez volt a második legnagyobb arányú győzelme, négy év múlva Lyndon Johnson már simán kikapott itt a republikánus Barry Goldwatertől, 1968-ban pedig a demokrata jelölt, Hubert Humphrey már csak 26 százalékot kapott.

    A déli államokat - Georgiát, Alabamát, Mississipit, Arkansas-t és Louisianát -  ekkor az Amerikai Függetlenségi Párt színeiben induló déli rasszista George Wallace nyerte.

    George Wallace Alabama demokrata kormányzója volt. Országosan híressé akkor vált, amikor személyesen próbálta útját állni két fekete diáknak, aki be akart iratkozni az alabamai állami egyetemre.

    Előző évben Kennedy több száz felfegyverzett szövetségi katonát küldött Mississippibe, hogy a védelmük alatt az első afroamerikai diák, James Meredith beiratkozhasson az állami egyetemre, szemben az állam egyébként szintén demokrata kormányzója, Ross Barnett akaratával és a tajtékzó rasszista tüntetőkkel. Kennedy Wallace-szal szemben sem engedett, Alabamába küldte a Nemzeti Gárdát. A Nemzeti Gárda parancsnoka tisztelgett Wallace-nak, majd felszólította,, hogy lépjen arrébb és a katonák bekísérték az egyetemre a két diákot - az amerikai történelem ikonikus eseménye a Forrest Gumpba is bekerült.

    Miután 1964-ben Lyndon Johnson aláírta az első polgárjogi törvényt, nyilvánvalóvá vált, hogy a demokrata párt kettészakadt. A hivatalossá vált északi polgárjogi kezdeményezések élesen szemben álltak a déli szegregációs követelésekkel. George Wallace jelszava is ez volt: „szegregáció most, szegregáció holnap, szegregáció örökké”

    George Wallace  (fotó: Europress-GettyImages/Harry Benson

    George Wallace (fotó: Europress-GettyImages/Harry Benson

    A demokraták közül sokan persze árulásnak tekintik Wallace indulását Hubert Humphrey-val szemben (az alkotmánymódosítás értelmében Lyndon Johnson még elindulhatott volna 1968-ban, mert első elnöksége Kennedy megölése után rövidebb ideig tartott, mint a ciklus fele, de nem akart), ha azonban összehasonlítjuk az 1964-es eredményeket az 1968-asokkal, azt kapjuk, Wallace a valóságban inkább a republikánus Nixontól vett el szavazatokat. A republikánusok 1964-ben mindössze öt államot tudtak megnyerni, ebből 1968-ban négyet Wallace elvitt előlük.

    A feketék egyenlőségével egyet nem értő déliek ugyanis akkor már a republikánus pártban látták a kisebbik rosszat. Vagyis a cikkünkben tárgyalt négy esetből ez az egyetlen, ahol a harmadik párti jelölt egészen biztosan nem változtatta meg a választás eredményét – igaz, nagyon közel állt hozzá. Nixon mindössze félmillió szavazattal kapott többet (31,7 millió a 31,2-vel szemben), bár az elektoroknál simább volt az eredmény, az elnökséghez szükséges 270 elektor helyett 301-et szerzett Nixon.

    Wallace 1972-ben is indulni akart a választáson, de 1972. május 15-én egy kampánygyűlés után közelről meglőtték. Túlélte, de lebénult. Ennek ellenére négy éves megszakítással 1987-ig Alabama kormányzója volt. A hetvenes évek végén visszavonta rasszista nézeteit, hibának nevezte az 1963-as akcióját - igaz, másfél évtized alatt az Egyesült Államok annyit változott, hogy nehéz eldönteni, ebben mennyi volt a személyes meggyőződés és mennyi a politikai kényszer.

    Nixont 1972-ben újra megválasztották és ezt a sikert már az újrapozicionált erőviszonyoknak köszönheti. Nixon megalkotta az általa "csendes többségnek" nevezett republikánus választói tábort, ami ekkor elsősorban a „nem”-ekből - a nem fiatalokból, a nem szegényekből és a nem feketékből - állt. 1968-ban a déli államokból még csak Dél-Karolinát tudta megszerezni, 1972-re azonban már tett annyi gesztust a rasszista déli fehéreknek, hogy Wallace indulása sem tudta volna megnehezíteni a dolgát. Már csak azért sem, mert szinte mindent vitt, a demokrata jelölt George McGovern szenátor mindössze két államot nyert meg (Massachusettset és a fővárost, Washington D.C-t, amit 1964 óta mindig óriási fölénnyel, 80-90 százalék körüli eredménnyel nyernek a demokraták).

    A rasszista déli fehérek elpártolása négy évtizedes gondot okozott a demokratáknak, 1968 és 2008 között csak akkor tudtak elnököt adni, amikor egy déli politikust jelöltek - 1976-ban a georgiai mogyoró ültetvényes Jimmy Cartert, 1992-ben pedig az arkansas-i kormányzót, Bill Clintont (40 év után viszont éppen az első afroamerikai elnök, Barack Obama teremtette meg a demokrata többséget)

    A különc milliárdos

    Ross Perot 2002-ben egy kaliforniai szenátusi meghallgatáson, ahol azzal cége, a Perot Sytems szerepét kellett tisztáznia a kaliforniai energiakrízisben (fotó: Europress-GettyImages/Justin Sullivan)

    Ross Perot 2002-ben egy kaliforniai szenátusi meghallgatáson, ahol azzal cége, a Perot Sytems szerepét kellett tisztáznia a kaliforniai energiakrízisben (fotó: Europress-GettyImages/Justin Sullivan)

    Clinton győzelméhez azonban kellett egy különc texasi olajmilliárdos, Ross Perot is.

    William Jefferson Clinton, arkansas-i kormányzóként nem tartozott a demokrata párt legbefolyásosabb politikusai közé. Demokrata elnökjelölt is azért lehetett, mert a párt hatalmasai négy évvel később akartak választást nyerni.  Eszükbe sem jutott, hogy a hivatalban lévő elnököt, az idősebb George Busht le lehetne győzni.

    Az amerikai gazdaságban ugyan már mutatkoztak a válság jelei, de a republikánusok reagani népszerűsége, és részben a Reagan-demokraták még úgy tűnt, kitartanak. Ráadásul Bush egy győztes háborún volt túl – az ENSZ felhatalmazásával az Egyesült Államok vezette koalíció 1991. januárjában megtámadta a Kuvaitot megszálló Irakot. A szövetségesek gyakorlatilag Bagdadig üldözték Szaddam Husszein katonáit és akár meg is dönthették volna az iraki diktátor hatalmát, az idősebb Bush azonban ezt még nem akarta.

    A demokraták már túl voltak az előválasztásokon hagyományosan először szavazó két államon, Iowán és New Hampshire-en (Clinton egyébként egyiket sem nyerte meg), amikor február 20-án robbant a bomba. A CNN-en Larry King showjában Ross Perot spontánnak tűnő módon bejelentette, hogy indul a választáson, ha mind az ötven államban összegyűjtik a támogatói a megfelelő számú aláírást.

    Ross Perot az Egyesült Államok egyik leggazdagabb embere volt (még ma is az, 4,1 milliárd dolláros vagyonával a Forbes listáján tavaly a 129. leggazdagabb amerikai volt). A hatvanas években gazdagodott meg, amikor megalakította saját cégét, az DST-t, amelyet 20 év múlva a General Motorsnak adott el. Ezután új céget alapított, a Perot Systemst, amit 3,9 milliárd dollárért adott el 2009-ben.

    Programja alapvetően republikánus volt. A költségvetés kiegyensúlyozása, a fegyvertartás szabályozásának ellenzése, gazdasági patriotizmus és a kábítószer elleni háború volt a fő jellemzője.

    Perot még február végén sem tűnt feltétlenül komoly jelöltnek, márciusban azonban tömegével csatlakoztak hozzá a George H.W . Bush adóemelése miatt csalódott republikánusok (az 1988-as kampány leghíresebb Bush-mondata volt: "Olvassanak a számról: nem-lesz-nek-új-a-dók"). Májusban pedig a közvéleménykutatások már azt mutatták, hogy fej-fej mellett áll az elnökkel (Clinton még csak harmadik volt), júniusban pedig már simán vezetett (Perot 39, Bush 31, Clinton 25 százalékon állt).

    Perot júliusban aztán zavaros körülmények között visszalépett az elnökségtől, később a Bush-kampány tisztességtelen akcióira hivatkozott, de tény, hogy már a visszalépés előtt meredeken zuhanni kezdett népszerűsége, miután kiderült, hogy ellentétek vannak a kampánystábon belül. Októberre azonban így is meg lett mind az 50 államban a regisztráció és október 1-én Perot Larry Kingnél megint bejelentette az indulását.

    A választáson Clinton végül földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. 370 elektort szerzett Bush 168-ával szemben.

    A "landslide victory" (földcsuszamlásszerű győzelem) az amerikai választások történetében nem egy újságírói közhely, hanem egy definiált kifejezés: akkor használják, ha egy jelölt megszerzi a szavazatok- elnökök esetében az elektorok - több, mint kétharmadát.

    44 millióan szavaztak Clintonra, 39 millióan Bushra, és 19 millióan Perot-ra.

    Máig vitatott, hogy Clinton nyert volna-e Perot nélkül. Tény, hogy a szeptemberi közvélemény-kutatásokban (amikor Perot-t nem mérték) Clinton már vezetett Bush előtt, de lehet, hogy már ez is Perot hatásának volt köszönhető (nagy volt ugyanis a bizonytalanok aránya). 

    Bár bizonyos, hogy Perot vett el szavazatokat Clintontól is, az elemzők általában egyetértenek abban, hogy Ross Perot Bush bázisát verte szét kampányával.  Clinton mindenesetre úgy tudott elnök lenni, hogy mindössze két államban (sajátjában, Arkansas-ban és a fővárosban) szerzett több, mint 50 százalékot - még a hagyományosan demokrata Hawaii-on is 50 százalék alatti eredménnyel nyert.

    Perot 1996-ban is indult a választáson. Még ekkor is kapott több, mint 8 százalékot és 8 millió szavazatot, de ekkor már egészen biztos, hogy Clinton akkor is megnyerte volna a választást a republikánus Bob Dole-lal szemben, ha Perot nem indul. Igaz, ekkor is csak 49,2 %-ot kapott, így Woodrow Wilson óta ő volt az első két ciklusban megválasztott elnök, aki egyszer sem tudta megszerezni a szavazatok 50 százalékát.

    A zöld fogyasztóvédő

    Ralph Nader támogatói előtt a választás éjszakáján 2000-ben (fotó: Europress-Getty Images/Michael Smith)

    Ralph Nader támogatói előtt a választás éjszakáján 2000-ben (fotó: Europress-Getty Images/Michael Smith)

    A "harmadik párti jelöltek" közül a legkisebb támogatottsága Ralph Nadernek volt - olyannyira, hogy a 2000-es választás előtt az sem volt száz százalékig biztos, hogy ő lesz a befolyásoló erő és nem a Perot pártjából indult Pat Buchanen - de olyan kicsi volt a különbség George Bush és Al Gore között, hogy Nader országosan kevesebb, mint 3 százaléka elég volt Gore vereségéhez.

    A 2000-es választás az amerikai történelem legszorosabb választása volt. Sőt, a vesztes Gore valójában félmillióval több szavazatot kapott, de az elektori rendszernek köszönhetően Bush nyert 271-266-ra (ez eggyel kevesebb, mint az elektorok száma, a főváros, Washingon D.C egyik elektora azonban demonstratívan nem szavazott, így tiltakozva az ellen, hogy Washington D.C-nek nincs kongresszusi képviselője –az elnökválasztáson is csak 1964 óta szavazhatnak). Gore-nak egyetlen államot kellett volna volna még megnyernie a választási sikerhez– márpedig New Hampshire-t és Floridát Nader indulása nélkül egészen biztosan megnyerte volna.

    Nader a Zöld Párt színeiben indult a választáson - és értelemszerűen elsősorban a környezetvédő szavazatokat vitte el, de jelentős támogatottsága volt a fogyasztóvédők között és az alapvetően demokrata szimpatizáns szakszervezeti mozgalmakban is.

    Nader az 1960-as évek közepén lett ismert, amikor egy könyvében kétségbe vonta az amerikai autógyártók biztonsági statisztikáit. 1992-ben indult először, akkor még csak a demokrata előválasztáson New Hampshire-ben, 1996-ban már a Zöld Párt színeiben, ahogy 2000-ben is, 2004-ben és 2008-ban pedig függetlenként. Egyedül 2000-ben tudott 1 százaléknál jobb eredményt elérni - majdnem 3 százalékkal a harmadik helyen végzett.

    Országosan a leadott szavazatokat nézve Gore megelőzte Busht. Az Egyesült Államokban az elnökválasztást azonban az elektori szavazatok döntik el. Márpedig két államot kivéve (ezek Nebraska és Maine) a győztes mindent visz, vagyis megkapja az állam összes elektorát. Így elméletben megtörténhet, hogy a kevesebb szavazatot kapó jelölt lesz az elnök (például, ha egy nagy államban kevéssel nyer, sok kisebben pedig sokkal veszít). Erre nem sok példa volt az amerikai történelemben - Bush előtt (ha a teljesen más rendszerben zajló 1824-es és a választási csalással felérő 1876-os esetet nem számítjuk) valójában csak egy, még a XIX. században,1888-ban.

    A választási rendszernek köszönhetően az eredményt a 300 milliós Egyesült Államokban végül 537 szavazat döntötte el. Ennyivel kapott többet George W. Bush a majdnem hatmillió floridai szavazatból. A szoros eredmény zűrzavaros helyzetet eredményezett - több amerikai TV-társaság előbb bejelentette Al Gore győzelmét, majd visszavonta, aztán Bush győzelmét jelentette be. Ezzel sem lett azonban vége, a választást hetekig tartó huzavona követte.

    Előbb a demokraták indítottak jogi eljárásokat a szavazatok újraszámolása érdekében. Ennek alapját a floridai lyukkártyás szavazatok jelentették. Ennek lényege az volt, hogy egy készülékkel lyukat kellett ejteni a szavazólapon, ez jelentette az érvényes voksot. Sok ilyen szavazólap érvénytelen volt, mert nem tudták megállapítani, vajon ott van-e a lyuk a szavazólapon. A híradók híressé vált jelenete lett, hogy a választási bizottsági tagok a fény felé tartják a szavazólapokat - ha átszűrődik rajta a fény, akkor érvényes a szavazat, ellenkező esetben nem.

    fotó: Europress-Getty Images/Robert King

    fotó: Europress-Getty Images/Robert King

    Ezt az eljárást a republikánusok ügyvédei megtámadták. Erre megint a demokraták ügyvédei jöttek, akik az előzetesen leadott szavazatok rendszerét vitatták.

    Végül ez lett az Egyesült Államok leghosszabb választása, öt hétig tartott, a Legfelsőbb Bíróság december 12-én (a november első hétfőjét követő hatodik kedden) állította le a szavazatok újraszámolását, Gore másnap ismerte el a vereségét.

    A demokraták - igaz, már tét nélkül - azóta is vitatják a 2000-es választást. A kulcsfontosságú állammá előlépett Floridának ugyanis akkor éppen George Bush öccse, a kezdetben biztosra vett 2016-os republikánus jelölt, Jeb Bush volt  a kormányzója. A szavazás szándékos manipulálásával vádolják, és azt is gyakran megemlítik, hogy a Legfelsőbb Bíróság végül 5-4-es szavazati aránnyal állította le az újraszámolást - mindegyik tag éppen úgy szavazott, ahogy az őt életfogytiglan kinevező elnök pártjának érdekei kívánták.

    A 2000-es választás után szóba került az amerikai választási rendszer reformja is - de aztán ezt elvetették. Egyrészt a hagyományok erősebbnek bizonyultak - másrészt az amerikai hatalmi rendszer annyira összetett, hogy egy választási reformhoz szinte példátlan nemzeti egység kellene.

    A sorozat eddigi részei:

    1. Miért ezen a napon?

    2. A tiltott harmadik ciklus

    3. Tecumseh átka

    Top 16