• FaktorTV
Vági Barbara
Vági Barbara

32 fiatalt gyilkoltak meg a szovjet katonák 1945-ben, az NNI lezárta a nyomozást

Olaszfaluban alig ezer ember lakott 1945-ben. A férfiak nagy részét elvitték katonának. Aki viszont otthon volt, azt lelőtték a szovjet katonák. Volt köztük gimnazista, főiskolás, napszámos, uradalmi intéző, de a bíró fiát is lemészárolták.

Nem lehetett sem akkor, sem most tudni, hogy miért lőtték le a fiatal férfiakat. Azt egyik feltételezés az, hogy az ellenállóktól féltek, de a valódi okot talán csak az oroszországi iratokból lehetne megtudni – ha egyáltalán vannak ilyenek. Egy hosszú gödörbe – amelyet civilekkel ásattak ki -  temették a lemészárolt fiatalokat – koporsójuk sem volt, csak egy lepedőbe csavarták a véres testeket. A szovjet katonák nem engedték, hogy egyházi szertartással búcsúzzanak a szülők és a rokonok a halottaiktól. Évtizedekig nem beszélhettek a történtekről. Nem mertek. Féltek. Pedig a sírok ott voltak egymás mellett, rajta a dátummal: 1945. március 23.

Harminckét sír egymás mellett.  2001-ben, Mozsgai József plébános volt az első, aki feldolgozta a vérengzés történetét, amit „Fájdalmas péntek” címmel jelentetett meg. A Nemzeti Nyomozóiroda 2011-ben újra elkezdett nyomozni az ügyben. De 2014 júniusában felfüggesztették, mert – ahogy írták – „az elkövető kiléte nem volt megállapítható”.

EZT IS AJÁNLJUK:

    Hallgatni kellettKatona Csaba történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történtettudományi Intézet tudományos munkatársa azt mondta: a rendszerváltásig az ilyen esetekről nem mertek beszélni az emberek sehol – sem Olaszfaluban, sem máshol, ahol történtek hasonló vérengzések. Számítani kellett ugyanis a megtorlásra, ha valaki beszélt. Nem feltétlenül véres megtorlás volt, egészen egyszerűen elég volt annyi, hogy a munkahelyén nem léphetett előre, vagy a gyerek nem tanulhatott tovább, de rendszeresen zaklathatták a hatóságok is. Az emberek pedig tudták ezt – és jobbnak látták, ha hallgatnak. A hivatalos álláspont szerint ugyanis a Vörös Hadsereg volt a felszabadító, örömmel fogadták őket az országban, a katonái pedig művelt, kedves, okos, lovagias emberek, a magyar nép barátai, akik a testvéri Szovjetunióból érkeztek. Ehhez az idilli képhez – amelyet rendszeres propagandákkal erősítettek – semmilyen, a magyar lakossággal szembeni erőszak képzete nem tapadhatott.

    Még barátokkal semAz ember igazságérzete lázad ilyenkor – mondja a történész, aki szerint vélhetően hatalmas lelki frusztráció lehetett, hogy nem beszélhettek az ilyen gyilkosságokról az érintettek, a rokonok. Még barátok előtt sem. Ugyanis pontosan tudta mindenki, hogy lehet köztük besúgó. Nem tudták viszont, hogy ki az. Bárki lehetett, a legjobb barát is. De az is megtörténhetett, hogy valakire ráfogták, hogy besúgó, pedig nem is volt az. A besúgók között is volt különbség. Volt, aki meggyőződésből jelentett. Volt, aki karriert látott benne, és volt, akit megzsaroltak. A jelentések is különböztek: többen évtizedekig hosszú oldalakon írták le a semmit, semmilyen fontos vagy lényeges dolgot nem közöltek a hatalommal, semmit olyat, amivel ártani lehetett volna.  És volt, aki akár egy-két sorral  is alapot tudott teremteni egy-egy ember tönkretételéhez. Ebben a végtelenül bizonytalan helyzetben az emberek jobbnak látták, ha nem beszélnek – évtizedekkel később pedig több esetben kialakult a falvakban az az álláspont, hogy inkább már ne is bolygassuk az eseményeket. Megtörtént, megemlékezünk, de már nem akarunk beszélni róla. Ne szakítsuk fel a sebeket.

    Kell róla beszélniA történész szerint meg kell ismerni a történelmet – és kell is beszélni az ilyen eseményekről. Azt mondta: ha már jóvátenni nem lehet, ami történt, legalább holtukban kapják meg a tiszteletet azok a civilek, akiket ártatlanul öltek meg – legalább így, hogy az emberek megismerjék a történeteket, amennyire ez lehetséges.  Magyarázatot – ilyet-olyat – hogy miért történtek meg ezek az események, lehet találni, de mentség nincs rá.

    Top 16