• Kultúra
Csizmadia Izabella

Hiába minden: állással is az utcára kerülhet

Csengei Andrea a Mikor van a tetteknek ideje, ha nem ilyenkor?! című utazó kiállítás egyik kutatója, amelynek témája a budapesti lakhatási mozgalmak története a 20. században. Ő maga is lakásszegénységben él, egyedülállóként, egy könnyűszerkezetes házban, ahol már nyolcadik éve nincs közmű-szolgáltatás, ugyanis a tartozások miatt kikapcsolták. Elmondása szerint a gazdasági válság idején csúszott le, és ez az állapot már 8-10 éve tart. Próbál fennmaradni, de nagyon nehéz. Csengei Andreával a lakhatási mozgalomról beszélgettünk.

Hogyan lett a kiállítás egyik kutatója?

A Facebookon olvastam a Közélet Iskolája felhívását. Régóta kerestem azt a lehetőséget, ami túlmutat azon, hogy hajléktalan embereknek zsíros kenyeret kenünk, mert azt sokan csinálják. Nagyon szép gesztus, de nekem kevés. Nagyobb kihívást kerestem. 2014-ben olvastam egy kutatásról, amelyhez lakásszegénységben, hajléktalanságban élő embereket keresnek kutatónak. Annyit tudtam, hogy ez egy történeti kutatás. Jelentkeztem. Egy válogatás alapján tizenketten kerültünk be, végül a kutatást tizenegyen fejeztük be. Van hajléktalanszállón élő társam, van olyan is, aki albérletben lakik, illetve olyan is, aki a kutatás idején még anyaotthonban élt.

Csengei Andrea (Fotó: Csécsei Ica)

Csengei Andrea (Fotó: Csécsei Ica)

EZT IS AJÁNLJUK:

    Nagyon aktuális ez a téma, most is komoly probléma a lakhatás. Mi volt a kutatás célja, túl azon, hogy megismerhetjük a tényeket?

    A kiállítás célja egyrészt az volt, hogy bebizonyítsuk, hogy az általános vélekedéssel szemben a magyar ember nem passzív. Sokszor magunkról is az a képünk, hogy mozgalmak szervezésére alkalmatlanok vagyunk, és csak ülünk és nézünk ki a fotelből. Másrészt pedig az, hogy A Város Mindenkié és más mai lakhatási önszerveződések aktivistáinak és résztvevőinek tudjunk olyan magyar példákat hozni, amik korábban is hasonló küzdelmeket folytattak. Hogy érezzék, nincsenek egyedül, és korábban is sikerült eredményeket elérni a közös fellépés segítségével. Mivel ez egy részvételi akciókutatás, így ami adott volt az az, hogy lakásszegénységben élő emberek fognak benne részt venni, és hogy kutatni fogunk. Hogy mi lesz az akció, azt magunk se tudtuk még az elején. Az csupán nagyjából egy év után derült ki számunkra is, hogy az akció maga ez a kiállítás, aminek a célja az emberek érzékenyítése, felébresztése. Ha a lakbérsztrájkok példáját nézzük, akkor ma is vannak olyan „háziurak”, akik a 8. és 9. kerületben az albérleteket úgy adják ki, hogy egy nagyobb lakást szobákra bontanak, és a szobákat 80-90 ezer forintért kiadják. Hatalmas zsúfoltság van, hiszen egy szoba jut egy családnak, közös konyha- és fürdőhasználattal. Nem értem, sokan miért mennek bele ezekbe a feltételekbe, de nyilván az elsődleges ok, hogy ők nagyon kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek.

    Mit jelentettek pontosan ezek a mozgalmak, miben merültek ki?

    Többnyire a mindenkori hatalom ellen alulról szerveződő, a jobb és megfizethető lakhatásért szóló mozgalmak voltak ezek. Egészen a lakbérsztrájkoktól a ’90-es évek rongyos forradalmáig, amelyeknek az volt a céljuk, hogy a mindenkori hatalom tudomást vegyen a lakhatási válságról, és biztosítson olyan áron lakásokat, ami a legszegényebbek számára is megfizethető.

    Elérték végül a céljukat ezek a mozgalmak?

    A kiállítás Bálint házban szervezett állomásán úgy állítottuk össze a molinókat, hogy voltak sikeres mozgalmak, voltak kevésbé sikeresek, amik csak a saját kis környezetükben arattak sikert, voltak sikertelenek is, legalábbis amit mi annak ítélünk. A lakhatási mozgalmak története nem egy tanított terület, ezekről általában nincs szó történelem órákon. Tulajdonképpen magát a kifejezést is mi kezdtük el használni, ezért definiálnunk is kellett, hogy mégis mit jelent az, hogy valami lakhatási mozgalomnak számít: mindig alulról szerveződő, a hatalommal szemben követeléseket megfogalmazó és az emberhez méltó, biztonságos és megfizethető lakhatásért szerveződő csoportos érdekképviselet.

    Hogyan lehet ezeket a mozgalmakat a mai helyzetre lefordítani? Esetleg ma megvalósítani?

    Most ott tartunk, hogy ezt próbáljuk feltérképezni. A politikusoknak és a nagyközönségnek megmutatni az eredményeket és ezeket a párhuzamokat. Mi egyébként arra buzdítunk - ahogy Ferenc pápa is -, hogy a hajléktalan emberek, hogyha kell, akkor foglaljanak lakást. És próbálják is megtartani. Aztán próbálják meg megakadályozni a saját kilakoltatásukat és ha nem sikerül, akkor legalább azt próbálják elérni, hogy valami szükséglakást biztosítsanak a számukra. De a mi dolgunk elsősorban az, hogy a történelmi példákon keresztül megmutassuk az embereknek, hogy érdemes csinálni, mert a közös küzdelemmel el lehet érni eredményeket: a tömeges lakbérsztrájkok után szigorú, a bérlőket védő lakásrendelet született Budapesten az 1900-as évek elején; az 1956-os tömeges lakásfoglalások résztvevőinek nagy részét nem lakoltatták ki, és sokan még mindig ilyen lakásban élnek; az 1989-90-es rongyosforradalom nélkül ma nem létezne hajléktalanellátó-rendszer Magyarországon.

    Persze mindez az egyén szempontjából ma nagyon reménytelen helyzetnek tűnik. Ha például egy hajléktalan fiatal elmegy dolgozni (persze kérdés, hogy egyáltalán kap-e munkát), akkor sem keres annyit, hogy a jelenlegi árak mellett béreljen egy szobát vagy akár egy lakást. Így nyilván semmi motivációja nincsen a jövőt illetően… A szegénységben élő fiatalok gyakran motiválatlanok, nagyon hamar kiégnek, és egész egyszerűen a szenvedélybetegségekbe menekülnek. És ezt meg tudom érteni. Sajnos a társadalomban általános felfogás még mindig, hogy a hajléktalan emberek 95 százaléka alkoholbeteg, vagy drogos és saját maga tehet a sorsáról. Pedig ez egyébként nincs így. A hajléktalan emberek nagy része dolgozik, és semmilyen szenvedélybetegséggel nem küzd. Egész egyszerűen túl szegény ahhoz, hogy lakásban tudjon élni.

    Mi viszont szeretnénk megmutatni azoknak a ma szinte láthatatlan embereknek, akik például munkásszállókon vagy hajléktalanszállókon élnek, hogy van kiút, de ehhez tenni kell.

    A Város Mindenkié, a Habitat for Humanity és az Utcáról Lakásba Egyesületek például ma azon dolgoznak, hogy a törvényhozókkal megértessék, hogy nem a hajléktalanellátó intézmények jelentik a megoldást erre a problémára, hiszen ezek csak újratermelik a hajléktalanságot, és sokszor emberhez méltatlan körülményeket biztosítanak. Úgy tudom, Magyarországon kb. 400 ezer lakás áll üresen, ebből csak Budapesten 4000 lakás önkormányzati tulajdonban van. Ezeket miért nem adják ki szociális bérlakásként?

    Ma az albérleti árak szinte megfizethetetlenek, olykor a fizetés 100 százalékát viszik el.

    1905-ös statisztikák szerint Németországban – és a többi fejlett országban – a századelőn, a polgár a fizetésének a 20-25 százalékát költötte lakhatásra, míg a budapesti már akkor is a 33-38 százalékát. Ez a helyzet ma is fenn áll, sőt sok esetben csak romlott.

    A lakásválság egy 150 éves probléma Magyarországon.

    Mi azon vagyunk, hogy ezt minél több emberben tudatosítsuk, és azt is, hogy erről nem a hajléktalan ember tehet, hanem a társadalom és az érdemi megoldások biztosítása a mindenkori kormány felelőssége.

    Az 1989-es rongyosforradalom idején a hajléktalan emberek átmentek  a Keletiből és a Déliből a Blahára, ahol spontán ülősztrájkba kezdtek. Kihívták rájuk a rendőrséget, de a budapesti rendőrfőkapitány azt mondta, hogy ez nem rendészeti, hanem szociális probléma, ezért nem volt hajlandó a rendőrség beavatkozni. Ez akkor azért jelentett valamit! Azóta sajnos csak rosszabb lett a helyzet. Mára a hajléktalanságból újra rendészeti kérdés lett, mi pedig abban próbálunk segíteni, hogy az emberek felébredjenek és elhiggyék, ez nem így van, és tisztában legyenek vele:

    a lakhatás nem egy érdem, hanem alapvető emberi jog, aminek az érvényesülését közösen tudjuk csak kiharcolni.
    Utazó kiállítás a budapesti lakhatási mozgalmak történetéről

    A Közélet Iskolája egy közösségi oktató- és kutatóközpont, amely a kirekesztésben élő emberek aktív társadalmi részvételét támogatja. A szervezet egyik fő tevékenységi területe az ún. részvételi akciókutatások szervezése, amelyekben az adott társadalmi probléma által érintett emberek végzik a kutatást.

    Kiállításuk címét Kassák Lajos Angyalföld című könyvének egyik szereplője ihlette, aki az 1910-es években küzdött a lakbéruzsora ellen. A Tettek ideje egy részvételi akciókutatás, amelyben a kutatók többsége lakásszegénységben él. Kutatásukban azt vizsgálták, kik és hogyan szerveződtek Budapesten a XX. század során azért, hogy mindenkinek legyen megfelelő lakhatása.

    "Azért foglalkozunk a XX. század lakhatási mozgalmaival, mert szeretnék megérteni a mai magyar társadalom működését és kapaszkodókat keresni ahhoz, hogy egyszer mindannyian emberhez méltó körülmények között lakhassunk. Ezért tenni akarunk. Azt reméljük, ha megértjük a múltban történteket, rávilágítunk az akkori erényekre és hibákra, akkor mindezt kijavítva és átdolgozva alkalmazhatjuk a jelenben is."
    A kiállítás most Budapesten, az Aurórában látható, minden nap 9:00-20:00 óra között, a belépés ingyenes.

    Top 16